Liza Wheat naplója- 7,8,9

7. Fejezet

Gyalog haza

Reggel még a Porshémmal mentem a suliba, délután viszont Mary ment el vele. Én meg felhívtam Dunstant.

– Szia!

– Jesszusom, te vagy az? – kérdezte idegesen.

– Aha! Nem tudnál hazavinni? Apa még biztos dolgozik, anya mobilja kikapcsolva, a saját kocsim meg Marynél van.

– Figyelj, most nem lehet! Találkozóm van!

– Egy csajjal?

– Izééé… ööö… Nem, dehogy!

– Szóval de. Mindegy, beköplek apának! Szia!

– Ne, várj! Ne tedd! Különben sem fogja elhinni, amit mondasz neki!

– Biztos vagy benne?

– Ööööö… nem. De ez fontos. Kérlek ne árulj el!

– Menj a fenébe, tudod? – letettem a telefonom.

Kénytelen voltam gyalog menni.

Szerencsére volt nálam lapossarkú cipő. Majd hülye leszek hazáig magassarkúban menni!

Már nem voltam olyan messze, amikor a járda szélén megpillantottam egy alakot.

Egy kócos, fekete üstök.

Két nagy, fekete szem.

Megviselt, mocskos ruha.

A csövessrác volt az. Hihetetlen, hogy egy hét múlva is megismerem. Pedig csak egy csöves.

– Csá! – morrantam rá.

– Szia! – kissé meglepődött azon, hogy megszólítom. – Ki vagy te?

– MI?! Te még nem hallottál rólam? Pedig én itt híres vagyok! A nevem Liz Wheat.

– Már aszittem Hannah Montana.

Tettem felé egy fenyegető mozdulatot, de mintha észre sem vette volna. Kinyújtotta a kezét.

– Jack Rainbow.

– Fúj, csak nem képzeled, hogy kezet fogok veled?! Különben is, mit csevegsz itt? Menj inkább dolgozni!

– Oké. Igazad van. Munkát kéne találnom. – azzal engedelmesen elindult.

Én meg csak döbbenten bámultam. Eddig még soha senki nem engedelmeskedett az eféle kirohanásaimnak.

– Hé, várj meg! Hallod? Szeretnék még neked mondani valamit!

Visszafordult, és rám nézett. Megint olyan furcsán néz.

Összeszűkítettem a szemeimet.

– Szánalmas alak vagy! – sziszegtem, majd faképnél hagytam.

Otthon aztán mégsem köptem be Dunstant. Azt mondtam, önszántamból jöttem gyalog.

Apu erre olyan arcot vágott, mintha azt mondtam volna, hogy a legjobb pólómmal mostam fel az utcát.

8. Fejezet

Ideggyilkos-üldögélés

– Hol hagytad a kocsidat? – szólalt meg végül.

– 2 hétre kölcsönadtam Marynek.

– Tényleg? – szállt be anya is.

– Igen. Baj?

– Nem, végülis a te kocsid. – apa próbálta palástolni a döbbenetét. – Elvigyelek holnap az iskolába?

– Nem, köszi. Gyalog megyek. Nincs olyan messze. Ma, mentem a szobámba! Sziasztok!

Másnap Mary közölte, hogy a randi nem is sikerülhetett volna jobban. Én meg örültem, hogy örül.

Annak már kevésbé örültem, hogy hazafelé menet megint ugyanott találtam a csövessrácot, ahol tegnap. Most nagy ívben elkerültem. De hát én akartam gyalog jönni.

Másnap is ott ült. Harmadnap is. idegesített, hogy ott ül, kezdtem úgy érezni, hogy direkt idegesít.

A negyedik napon már annyira felingerelt az egész, hogy elhatároztam: elveszem a fickó kedvét attól, hogy ott üldögéljen.

Az első lépés az volt, hogy megnéztem, mit csinál, miután elmegyek. Szóval úgy tettem, mintha mennék is haza, de aztán észrevétlenül visszalopóztam. Láttam, ahogy sokáig nézett még ,,utánam'', aztán nagyot sóhajtott, feltápászkodott, és elindult valamerre.

,, A második lépés ráér holnap is. " – gondoltam.

9. Fejezet

A békülés

Ebédszünet. Az osztály a teremben. Minden teljesen nyugodt volt. Egészen addig, amíg valamelyik fiú fel nem kapta Johanna tolltartóját. Az osztály egymásnak passzolgatta, Johanna pedig megpróbálta elkapni.

Mi meg jót derültünk ezen. Johanna végül feladta, és visszaült a helyére.

– Nézzétek! Mindjárt bőg! – erre mindenki nevetni kezdett.

A tolltartó hozzám került.

Én nem nevettem.

– Fejezzétek be, most rögtön! – kiáltottam.

Mindenki elnémult. odasétáltam Johannához.

– Tessék. – letettem elé a tolltartót. – Bocsánat, hogy szekáltunk.

Hálásan nézett rám, bár valószínűleg nem tudta, mért lettem hirtelen kedvesebb. A többiek sem tudták, és hiába kérdezgettek, nem tudták kiszedni belőlem.

Kilépett a kapun, és elindult a buszmegálló felé. Én egy ideig csak álltam, és néztem őt. Aztán elindultam felé. Amikor mellé értem, megszólítottam:

– Johanna!

– Igen?

– Én… szeretnék bocsánatot kérni, amiért szekáltalak…. Meg úgy egyáltalán mindenért. Szeretnék kibékülni veled. Nem is tudom, miért haragudtam rád.

– Mert szeretek segíteni másoknak – főleg a szegényeknek – és mert utálom, ha valaki felvág. Már rémlik?

– Persze…. Nem is tudom, hogy lehettem ilyen bunkó. Bocsáss meg!

– Bocsánatkérés elfogadva! – mosolygott Johanna.