Mámor

Lágy basszusgitár hangja szeli át a zöldből vörösbe kapó fényeket. Szemeim előtt az arcok határozottan pulzálnak, akár a szív verése, mely szinte ki akar törni helyéről mellkast tépő dörömbölésével.
Számban a füst, és alkohol alkot édes elegyet. Torkomon lefelé haladva lüktet, forróságot lehel elhagyott lelkembe.
Kívül rekedtem a testemen, onnan figyelek csendben. Látom, mily élesen érzek, és érzem, mily homályosan látok.
A színek egymásba futnak, sűrű fényköreiket a padlóra vetik veszett tempójukban…
A testek egymásnak dőlve vonaglanak, hol vörösen, hol zölden, egy kék ember lengeti felém kék kezét kék szavakat kiáltva, én visszaintek sárga kezeimmel, kívülről látom az esetlen mozdulatot…
S belül, a fülem közepében dübörgi a dob: „Mint a hajnal alja, vörös…”