Mandulafa

Egy öreg kutya szemével nézett le rám a Hold akkor éjjel. Sötét volt, és a kertek mélyén csöndben haldoklott a tél. Elvesztette már minden erejét, csak néhány apró hófolt terült a kopasz fák alatt, és a szél is csak lökdöste a bokrok ágait. Elment hát, és magával vitte minden féltve őrzött kincsem. Ezüstcsillagból az emlékeim, igazgyöngyből az álmaim és ragyogó, gyémánt szerelmem. Őrizgettem, mélyen magamba zárva, hogy el ne vehesse senki, de mégsem maradt semmim. Szegényebb lettem, mint a ruhátlan koldus, az eldobott kő az út szélén, az olvadó jégcsap az eresz alatt. Védtem őket, téltől, hidegtől, a bántó emberektől, de közben a szívem is megfagyott. Több tavasz már nem olvasztja fel. Üres lettem, vak és süket, lassan mozdulni sem tudok. Csak az éjszaka sír fel néha, mert neki fáj.
Meghalt a vágyam, pusztul a lelkem is. Nem segít a felhők dala, sem a Nap féltő sugara. Szállnék a magasba, de olyan nehéz lettem. Úgy húz a mély… Én már nem akartam, de mégis eljött a tavasz. A hegy oldalán a szivárvány, és Te ott túl nem hallod a hangom.
Felhasad a föld, és magába fogadja a magot. Hát ott van az én helyem is? Belőlem nőne-e fa? Óriás, eget ostromló? Akkor megértenéd-e mennyire fáj?
Álmomban mandulamag voltam. A fájdalmamból fa nőtt, és amikor virágot bontott, illatát messzire vitte a szél…