Már megnyugodva

Már megnyugodva
(2004. Helikon)

Úgy éreztem, hogy idegeim pattanásig feszültek. A fájdalom tőrt döfött halántékom mögé. Éreztem, hogy arcom lángol, vetekszik a pipacs sápadtságával. Erőm utolsó cseppjeit éltem fel, míg mondogattam magamnak, hogy „nyugi, nem lehet semmi baj.” A fiúk, vagy nem látták, hogy mi megy végbe bennem, vagy hasonlót átélve, az izgalmat tombolással vezették le. Ablakot nyitottak, ajtót csapkodtak, fiók nem maradt megnézetlen. Tartottam attól, hogy az ügyelő kivezettet bennünket a színházból.

Színjátszóimmal a Helikon Ünnepségen vettünk részt. A próbák során – rengeteg volt, – új oldaláról ismertem meg a gyerekeket. Felszabadultak voltak, nyitottak, – és leereszkedtek hozzám. Sokat tanultam tőlük. A csábítás új trükkjeitől elkezdve a legújabb zenei irányzatokon keresztül a divatig, tényleg sokat. Fegyelmezettségük azonban kimerült a szöveg megtanulásában. Miközben mondták szerepüket, éppen csak fejen nem álltak. Ha megpróbáltam fegyelmezni őket, nevetve körbetáncoltak, és megígérték, hogy ha szükség lesz rá, nagyot fognak alakítani. Hittem nekik, hittem bennük.

Bár szövegtudásuk tökéletes volt, még utoljára megpróbáltam próbára csábítani őket. Nevetve néztek levegőnek. Aztán a legkomolyabb, hátulról átölelt. „Ne tessék aggódni. – súgta a fülembe. – Minden rendben lesz. Ígérem.” Példáját követte a többi gazfickó. Sorba jöttek, átöleltek, vállon veregettek. Aztán bolondultak tovább.
Sírni tudtam volna az idegességtől. A kudarctól való rettegés kiűzött a folyosóra. Homlokomat a hideg fallal akartam hűteni. Amikor belegondoltam, milyen eszement formám van, visszamentem a fiúkhoz. Odabent alig változott valami. A kelléknek megvásárolt pogácsa megfogyatkozott, a bort imitáló üdítő elpárolgott, pont annyi maradt, amennyire a jelenetben szükség volt. A szarkalelkűek bűnbánó képét látva csak annyit mondtam:
– Egészségetekre.

Az ügyelő kopogtatott, hogy készüljünk, mi következünk. A fiúk elnémultak. Ott állt előttem tizenegy kormoránba öltözött sápadt arcú, tiszta tekintetű fiatalember. Egyszerre mozdulva alkottak kört, kapcsolódott össze a kezünk, és forrt össze a Miatyánkban a lelkünk.
A kellékeket összeszedve, némán indultak. Villámgyorsan rendezték be a színpadot.
Szétnyílt a függöny, és a reflektorok fényében megtörtént a csoda. Higgadtan, nyugodtan, szerepükkel azonosulva mondták szövegüket. Ahogy megígérték. Meghatottan csodáltam őket. Az én fiaim! És ettől a pillanattól nem érdekelt az értékelés. A próbát kiállták, bizonyítottak!