Hajnali hat óra, 1966. március 15. Kedd van. Már megtörtént az osztály átadása, az éjszakás nővérek végre haza mehetnek, új nap kezdődött el.
Hárman vagyunk a szobában, mindegyiknek más baja van. Nekem nem fáj semmim, és én nagy hazafi vagyok, tehát fel gyorsan az ágyra, és állva szavalom a Nemzeti dalt. A másik két lány először dühösen néz rám, majd lassan bekapcsolódnak, velem mondják a refrént. És mivel én szavalok, előadok, egyre többen lesznek a szobánkban. Nagy tapsot kapok, élvezettel, meghajolva köszönöm meg.
Zsuzsi néni jön, frissen keményített kék ruhában, fehér köténnyel és fityulával. Kezében vérnyomásérő, lázmérő. Ellenőrzésünk után rám szól: – van kedved segíteni nekem?
Hát hogyne lenne! Kisdoktornőnek érzem mellette magam. Még a reggeli kiosztásánál is segítek, hiszen én ma nem kapok reggelit, műtétre megyek.
Mindjárt 8 óra. Rózsika nővér aki alig idősebb nálam, csupán 17 éves, én nem egész 15, odajön hozzám: gyere Magdi, itt mentő, menned kell.
Zoknit ad a lábamra, még kicsit meg is sértődöm, hisz ennyire azért nem vagyok beteg! Majd egy malaclopóba teker, és elindulunk. A nővérszoba előtt ott állnak mind az ápolónők, és Sanyi bácsi, az orvosunk is. Mindegyik megölel, puszit is kapok tőlük. Még Sanyi bácsitól is. Megilletődöm. Igaz, kis megszakítással 5 hónapja vagyok itt, de a műtét után visszahoznak engem ide! Minek ez a nagy búcsúzkodás? Kilépünk az udvarra, esik a hó.
A mentő a 1-s számú sebészetre visz, ott kell elvégezni a műtétet, mert a gyermekklinika sebészete felújítás alatt áll. Mindjárt a műtőbe visznek, ahol szakképzett emberek vesznek kézbe. Sokan vannak a műtőben, mindenkinek sürgős dolga van. Kaptam egy szurit a bal könyökömbe, nagyon nehezen találták el a vénám. Mondtam is, hogy sokkal egyszerűbb lenne a nyakamba szúrni. Tetszik a kis doki, jól néz ki. Végzett már, vagy medikus? Hm, mindegy. – Nem félsz? – kérdezte. Nem, miért félnék? – Az jó, nagyon jó!- válaszolta. Most érzem, hogy mindkét oldalon a bokámnál csinálnak valamit. Ja, és most jött be Pila bácsi, a híres gyermeksebész professzor. Kis megbeszélést tart a többiekkel, majd hozzám lép, és svábul szól: – geht's ter gut, tut nichts wee? – (hogy vagy, nem fáj semmi?)
-Ná, es is alles in Ortnung. (Nem, minden rendben van) -Akkor most számolunk, jó? – és velem együtt kezd el számolni.
A következő emlékképem, nagy szobában egyedül fekszem az ágyban, sokan vannak körülöttem. Pila bácsi hajol fölém, mond valamit, amit nem értek tisztán. Aztán meglátom Édesanyámat és Édesapámat. Apu arcán folynak a könnyek, Anyu mosolyog, de olyan nagyon sápadt! Nagyon gyenge a hangom, mikor megkérdezem, hogy beteg-e, mert annyira fehér. Nagyot nyel, és azt mondja, csak nagyon fázik. Érdekes, felelem, hiszen az ablakon át látom, hogy ragyogóan süt a Nap. Pedig reggel hogy esett a hó! Reggel?! Hány óra van most? Délután 3 múlott. 6 és fél órát voltam a műtőben, kivették a lépemet. „Rendesen megdolgoztattál bennünket te kis boszorkány!” mondja Pila bácsi.
Elalszom, nem tudok pihenni, egyik bokámba infúzió, a másikba transzfúzió megy. Hatalmas kötés a testemen, de nem fáj semmim. Álomképek jönnek elő, Petőfit szavalok, Himnuszt énekelek.
Sok év telt el azóta, pontosan 49. És nem volt olyan év, olyan március idusa, hogy ez a nap ne jutott volna eszembe. Elkísért, meghatározta életem, nem tudtam kitörölni.
2 hozzászólás
Kedves Magdi!
Érdeklődéssel olvastam a történetedet. Ezek szerint Neked március 15 is a születésnapod, mert – ha jól értettem – olyan súlyos műtéten mentél keresztül, hogy az életed is veszélyben forgott.
Vajon miért kellett kivenni a lépedet? Ért valami hasi sérülés?
Neked tényleg nagyon különleges nap március 15.-e!
Judit
Nem, nem sérülés volt Kedves Judit. Ez egy vérzékenység miatt volt, ami periodikusan vissza-visszatért. Gyerekkorom nagy idejét kórházban töltöttem.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Magdi