Marie levele

Drága Franz!

Titokban vetem papírra soraimat, mert nem nagyon örülnek, ha írok neked, ugyanis azt állítják, hogy megőrjített a szerelem. Azt hiszem, mindketten tudjuk jól, ez így nem igaz. Hiába dönt le lábamról nap mint nap a kín, hogy már nem vagy velem, érzem, a józan ész nem hagyott el, bármit is állítanak az orvosok. Dr. Volair éppen az előbb hagyta el csöppnyi szobámat. Roppant furcsán viselkedett, egyre csak a fejét csóválta, miközben megpróbáltam érthetetlen kérdéseire válaszolni. Természetesen nem árulta el, miféle diagnózist állított föl (egyáltalán van-e ötlete a betegségemet illetően), de hát ezen a helyen nem közölnek velünk semmit. Nem tudom, megkapod-e a levelemet valaha (attól tartok nem), de valójában nem is számít. Ha írok, lényed újra és újra megidéződik, életet lehelsz a tintába, és ez a fontos. Gyakran ülök íróasztalom elé, és ragadok tollat, hogy megosszam veled érzéseimet, aztán a negyedik – ötödik mondatnál elakadok, majd jönnek a hangok, melyek azt súgják, hogy már régen elfelejtettél. Őrjöngésemre benéz egy ápoló, aki elveszi íróeszközeimet, de szerencsére mindig visszakapom. Tegnap este sikerült egy fél oldalt megírnom, ám a házirend marcona őre ágyba küldött, reggel pedig írásom hűlt helyét találtam. Bárki elvihette, az erős altatóktól rendszerint csak akkor térek magamhoz, amikor az első napsugár megjelenik a háztetők fölött. Ilyenkor nincs ihlet, nincs remény, csak egy unalmas nap kezdete, és az elviselhetetlenül kesernyés íz a szájban.

A mai nap is úgy kezdődött, akár a többi, reggeli, gyógyszerek, nagyvizit. A személyzet szenvtelen arccal tette a dolgát, gondosan ügyelve arra, hogy még csak a látszata se merüljön föl annak, hogy a betegekkel személyes kapcsolatot alakítanak ki. Céltalanul lődörögtem a társalgóban, bízva abban, hogy egyszer ez a nap is véget ér, amikor szóltak, hogy látogatóm érkezett. Az unokatestvéred, Louise tette tiszteletét nálam. Első pillantásra nem is ismertem meg, úgy megváltozott. Teljesen kivirult, úgy látszik, a házasság jót tett neki. Elmesélte, hogy mostanában ért véget egy (újabb) botrányos szerelmi kapcsolatod, és most meglehetősen rosszul érzed magad. Mit szépítsük a dolgot, elhagytak. Mélyen átéreztem helyzetedet, s bármennyire igyekeztem, a régi sebek feltépődtek. Újra a régi szobánkban találtam magunkat. Én a szőnyegen fetrengtem, te pedig kifejezéstelen arccal magasodtál fölém, akár egy torony.
– Sajnálom, Marie, elmegyek. Értsd meg, nem tudok tovább veled együtt élni!
Ma is fülembe cseng a falióra vészjósló hangja, amint hetet kongatott. Porig sújtottan, megalázottan feküdtem a földön, de te részvétlen maradtál. Hiába kérdeztem az okát (persze sejtettem), te nem feleltél. Legalább azt szerettem volna tudni, hogy szőke-e vagy barna, fiatal vagy öreg. Semmilyen könyörgés nem hatott, a máskor oly meleg szemedben hiába próbáltam megtalálni a régi Franzot, csupán könyörtelen pillantásoddal találkoztam. Hallgatásod megrémített. Máskor a legkisebb bántalmamnál ölelő karjaidban leltem vigaszt, most azonban néma maradtál. Tétován leütöttél pár akkordot a zongorán, majd elmentél. Az ajtó hatalmasat kattant, szívemet is bezárta, örökre. Másnap a szobalány ugyanabban a helyzetben talált a földön, csak Santes doktor keserű pirulájától nyugodtam meg valamennyire.

Louise látogatása felnyitotta a szemem, új reménységgel töltött el. Most, hogy te is megtapasztaltad a szenvedést, talán nem utasítod el régi barátnődet. Már nem látom olyan reménytelennek az életemet, újra tudok hinni abban, hogy találkozunk egyszer. Be kell fejeznem az írást, hallom, közeledik az éjszakás ápoló. A levelet eldugom a párnám alá.

A te Marie-d