Márk

A Márk ágya felett lógó Michael Learns To Rock-poszter
Az egész azzal kezdődött, hogy a kislány berontott a szobába. Jól láttam, milyen lelkes arcot vágott – azt hiszem, az egész helyiségben nekem van a legkitűnőbb helyem, gyakorlatilag semmi sem kerülheti el a figyelmemet, ellentétben – sajnos – Márkkal, aki úgy tűnt, nem észleli, vagy legalábbis nem törődik vele, mennyire igyekszik Annácska a kedvében járni.
– Nézd, mit rajzoltam… – kezdte a csöppség, aki alig érte fel az ágyat, amelyen a testvére feküdt (és amellyel az igazat megvallva nem ápolunk túl jó kapcsolatot, amióta egyszer megjegyezte, hogy gyűrött a bal alsó sarkam – méltánytalan megjegyzés volt, ráadásul mindenféle valóságalapot nélkülözött).
– Hagyj már – nyögött fel a fiú. – Nem lehetne fél óra múlva? Vagy még később?
A gyermek hatalmas szemeket meresztett rá.
– De hát nem is csinálsz semmit – méltatlankodott.
– Pont azért.
– Jó. – A kislány lebiggyesztett szájjal, előreesett vállakkal kimasírozott a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Két nappal később Márk ugyanolyan pózban hevert az ágyán, mint általában délutánonként, valami azonban mégsem volt rendben vele. Mindannyian láttuk, hogy baj van, de képtelenek voltunk kitalálni, mi lehet az.
Az első jel a mozdulatlanság volt. A fiú más napokon időnként az oldalára fordult, majd a hátára, megigazította a párnáját, és panaszkodott, hogy túl meleg van, esetleg túl hideg, vagy elborítja a sok tennivaló – egyszóval be nem állt a szája a délutáni négy-öt órás pihenője alatt, amíg gyakorlatilag semmit sem csinált. Most azonban, amióta csak megérkezett, mozdulatlanul hevert – néha már meg is ijedtünk, hogy esetleg levegőt sem vesz.
A második dolog, ami hiányzott, a zene volt. Márk rengeteg zenét hallgatott, hol CD-ről, hol rádión, vagy a tévé zenecsatornáin, teljesen mindegy volt neki, ám ma egyiket sem kapcsolta be. Ilyesmit korábban elképzelni sem tudtunk volna róla.
– Khm – szólalt meg fojtott hangon a sziklamintás párna, amelyen Márk feküdt. – Nem vagyok benne teljes egészében biztos, hogy ezt az információt meg kellene osztanom veletek, mert bizonyos személyiségi jogokat esetleg megsérthetek vele, de… nos, a fiú némileg furcsán viselkedik. Azelőtt soha nem tapasztaltam tőle ilyesmit.
– Micsodát? – érdeklődött az asztallap szokásos érdes hangján.
– Sír – felelte a párna. – Már vagy fél órája egyfolytában. Mostanra teljesen átázott tőle a huzatom.
Akkor még nem tudtuk, Márk miért viselkedett így. A következő nap reggelén aztán hozzánk is elértek a házban mindenütt szélsebesen terjedő pletykák.

A Hold, amely bevilágított a szoba ablakán
Általában szívesen jövök ide, mert igazán kedves, szeretetreméltó családnak ismertem meg a ház lakóit, az elmúlt néhány napban azonban kétségkívül a szomorúság költözött be a falak közé. Az anya és az apa folyton forgolódnak álmukban, vagy végigbeszélgetik az éjszakákat, a fiú pedig egyáltalán nem alszik. Rendszerint a plafont bámulja, csak néha hunyja le a szemét, hogy azután másodperceken belül újra kinyissa, mintha nem tudná elviselni a sötétséget. A kislány, aki a négy ember közül talán a legszeretetreméltóbb volt, nyomtalanul eltűnt.
Márk ezen az éjszakán természetesen ismét nem aludt. A szobában lévő tárgyak halkan pusmogtak róla, mennyire nem tesz jót az egészségének a pihenés hiánya – mivel nekem ezúttal nem volt kedvem bekapcsolódni a beszélgetésbe, csupán csendben hallgattam a szavaikat.
Hajnali három óra lehetett, amikor a fiú hirtelen felpattant, és odaugrott a tévékészülékhez. Felkapott egy DVD-t a lemezek közül, betette a lejátszóba, majd visszaült az ágyára.
Legnagyobb meglepetésemre nem egy filmet indított el, hanem egy mesét, méghozzá azt a fajtát, amelyet csupán öt-hat év alatti kislányok néznek meg. Ez volt Anna egyik kedvence – néha hallottam, ahogyan Márk megjegyezte: nem hitte volna, hogy ekkora butaságot bárki képes szeretni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, illetve a mesével kapcsolatos rejtély megfejtésében, hogy észre sem vettem: a fiú időközben elaludt. A fejlemény egészen hihetetlennek tűnt az utóbbi napok után.

A szőnyeg
Egy magamfajta csekély személyiségnek talán túlzás véleményt formálnia az ehhez hasonlóan komoly ügyekről, most mégis kivételt kell tennem. Szilárdan meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy Márk úrfiban Anna kisasszony távozása óta előnytelen változások mentek végbe.
Azelőtt szinte észre sem vett, és bár ez jelentősen most sem változott, felvette azt a szokást, hogy mindenféle – gyermekeknek való – tárggyal dobál tele, úgy mint képeskönyvek, labdák, babák és hasonlók. Sőt, nem elég, hogy mindezeket rajtam tárolta, időnként leült, és játszott velük. Dobálta a labdát, nézegette a könyvet, átöltöztette a babát, mindezt úgy, ahogyan egy már csaknem felnőtt fiatalemberhez semmiképpen sem illene.
Éjszakánként felkapcsolva hagyta az olvasólámpát, noha azelőtt sohasem tett ilyet – a szóbeszéd alapján ez is a kisasszony szokása volt. Amennyiben hihetünk a Hold elbeszélésének, néhány nappal ezelőtt az utcán még egy kutyától is megijedt – az apró hölgy rettegett tőlük egyedül a házban.
A legsúlyosabb változás azonban kétségkívül Barbie volt. Márk úrfi áthozta őt a szomszéd szobából, és úgy bánt vele, akárha a legdrágább kincse lenne: naponta más – mindig gyönyörű – ruhát adott rá, megfésülte a haját, és ékszereket aggatott rá, néha annyit, hogy szegény alig bírta el. Az ágya egyik felében külön helyet tartott fenn számára, esténként betakargatta, és néha még jó éjszakát puszit is adott neki. Barbie soha nem szólt érte egy rossz szót sem, igaz, jót sem igazán.

Az íróasztal
Sokáig tartott, de Márk végül is magához tért. Visszavitte az összes játékot, párnát, kistakarót és lemezt a szomszéd szobába – egyedül Barbie maradt itt, pakolás közben ugyanis a fiú véletlenül beejtette az ágy alá. Nem vette észre, ami történt, és egy idő után már mi sem voltunk benne biztosak, ott van-e még a lány, olyan csendben volt.
Márk ezután naponta legalább egyszer egy kisbabával jelent meg a szobában, akit az ágyra fektetett, csörgőt rázott neki, verset szavalt vagy énekelt – mint kiderült, nem is volt olyan rossz hangja. A gyermek – egy lány – jókedvűen gőgicsélt és kapálózott a karjaival, valahányszor a fiú azzal töltötte a délutánját, hogy őt szórakoztatta.