Martenicák

Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor még tán a nagyszüleim sem éltek, hosszú, hideg tél dermesztette meg Bulgáriát, ami igen szokatlan azon a vidéken, és még márciusban is alig akart megenyhülni.

Miközben Magyarországon már a tavaszi szél árasztotta víz partján választottak társat maguknak a csivitelő madarak, a bolgár falvakban, városokban még mindig Baba Marta kegyeiért könyörögtek az emberek, de hiába tűzdelték gallérjukra a piros-fehér fonalbábukat, az a zsémbes Március Anyó csak nem csalt rügyeket a fákra, és egy fia gólya sem szállott el a házak felett.

– Azt hittem, megfagyok, Baba! – csukta be maga mögött az ajtót megkönnyebbülten Marija, és élvezte, ahogy nagyanyja főztjének gőze a kinti hidegtől kipirosodott arcát simogatja.
– Oszt megtaláltad-e a Pizsót? – kérdezte Baba, miközben óvatosan az asztalra emelte a forró leveses fazekat.
Pizsót, a martenicafiút néhány nappal előtte veszítette el Marija; Penda, a martenicahölgy azóta magányosan csüngött kabátja mellén.
– Nem – felelte bánatos mosollyal az arcán a fiatal lány – Azért nem olyan nagy kár érte, olyan kis satnya volt már szegény, foszladozott… Nem is hozta el a tavaszt azóta sem! Pedig ébredeznének már a virágok, szinte hallom, ahogy sóhajtoznak a hó alatt!
– Miket beszélsz, te leány! – csóválta a fejét Baba – A virágok nem tudnak beszélni. Hanem a madarak, azok már igencsak sírnak a napsugár és a régi pajtásuk után!

Ekkor kopogtak az ajtón, és egy magas, kerek arcú fiatalember jelent meg a küszöbön, vidáman csillogó szemei ránevettek a ház lakóira.
– Dimitar! – pattant fel Marija, és az arca, amely a konyha melegében már kezdett volna visszahalványodni hamvas fehérre, most újra lángba borult. Babának hirtelen valami sürgős dolga akadt odabent, és a fiatalok magukra maradtak.
– Képzeld csak, Marija, mi szállt el a házunk felett! – nézett rá pajkosan Dimitar.
– Tán gólyamadár? – ráncolta a szemöldökét hitetlenkedve a lány. Már kezdte azt hinni, hogy áprilisig színét sem látják a vándornak.
– Az bizony! Aztán valamit a tenyerembe is hullajtott ám a csőriből! – felelte Dimitar, azzal magához ragadta Marija apró, finom kezét, és belehelyezett egy vadonatúj, a régebbinél sokkal délcegebb Pizsót.
– Hiszen most már nem is kell hordani – sütötte le szégyenlősen a szemét Marija, de a szája szegletében boldog mosoly bujkált – Tényleg jön a tavasz!
– Annyi baj legyen! – legyintett a fiú, és egy gyors, lágy csókot hintett Marija
homlokára – Jól meglesznek Pendával jövő márciusig; úgy hallottam, facér lett a hölgy…

Úgy is lett, a következő tavaszt már az asszony Marija kebelén várta a két martenica, és az első gólya nemcsak a napsugarak ígéretét hozta magával az otthonukba abban az évben.