Martina és Csiang Feng esete – 1. rész

Történetünk igaz történet, melynek főszereplője is – természetesen – létező, élő-viruló személy. Ez a személy azonban nem szeretné, ha neve nyilvánosságra kerülne, ezért vezetékneve egyáltalán nem lesz, keresztneve pedig, hasra ütés után – legyen mondjuk… Martina.

Tehát Martina a mi főszereplőnk. Most következzék egy rövidke bemutatás:
Martina immár 21 éves ifjú hölgy, aki keresi önmagát és a helyet a világban, ahová úgy passzol majd, mint kés a vajba. Hm, ez túl erőszakos metafora, maradjunk valami egyszerűbbnél, mondjuk: mint kukac a cseresznyébe. Tökéletes.
Legfontosabb tulajdonságai a határtalan jókedv (kivéve, amikor rossz), a mindig mosolygós arc (kivéve, amikor morc), a macskák iránti vonzalom (kivéve, amikor nem), az animék és mangák, és legfőképpen Japán szeretete. Ezzel el is értünk a történet fő pontjához, Japánhoz.

Az imént bemutatott lányzó 21. születésnapja közeledtével fontos lépésre szánja rá magát, amit az ünnepi zsúron be is jelent szeretteinek.
– Japánba költözöm – mondja a 20-30, pezsgőspoharat tartó, döbbent emberseregnek.
Az első törött pohár a büszke-de-kétségbeesett anyáé, a második az egyáltalán-nem-büszke nagymamáé. Ezek után még kettő üdvözli a padlót: a két barátnőé. (Nevüket nem mondhatom, kitalálni pedig felesleges, mert ők maguk – a történet szempontjából – feleslegesek. Így legyen csak 1 számú barátnő és 2 számú barátnő – bár megjegyzem, ezt is nekem kellett kitalálni.)

Döbbent csend a hallgatóság soraiban, majd halk suttogások kelnek szárnyra.
– Te ezt tudtad? – Mikor találhatta ki? – Honnan van erre pénze? – Én úgy tudom kifogott magának egy milliomost. – Ki az? – Abban a kínai üzletben dolgozik. – De hát az egy kínai!? – Na az! – De egy kínai miért vinné Japánba?
Évek múltával is emlékeznek erre az esetre, miszerint egy kínai férfi elvett egy magyar lányt, akivel Japánba költöztek. Ott aztán tanultak, okosodtak, majd megnyitották az első kínai üzletet, amiben minőségi árut lehetett kapni.
Persze ez mind nem igaz. Ha a pletykás nők és férfiak – bizony elárulom, a férfi nem is éppoly pletykás, mint oldalbordáik – maradnak a buli végéig, megtudják az igazat. De nem így tesznek.

Öten ülnek aznap hajnalban az ebédlőasztal körül, a rumlis házban.
Főszereplőnk Martina, az anya, a nagyanya és 1-és 2 sz. barátnő. Mindegyikük tele kérdésekkel, melyeket most szépen sorban feltehetnek.
– Szóval az a kis kínai, mi? – mosolyog kajánul 1-es számú.
– Micsoda gyerekeitek lesznek! – mondja 2-es számú.
– Kína? – vág közbe a nagymama. – Nem Japánról volt szó?
Martina már álmos, ezért úgy dönt csak az értelmes kérdésekre válaszol. Nem is várat magára sokáig az első.
– Mikor indulsz? – kérdi a szülő.
– Egy hét múlva – jön a válasz.
Mély sóhaj szakad fel, egyszerre négy tüdőből, földöntúli hanggal.
– Az már csak hét nap – vonja le a következtetést 1-es. Bár a rengeteg vodka-whisky kevercs után ez is igen szép teljesítmény.
– Mit fogsz ott csinálni? – kérdezi a nagymama.
– Tudod jól nagyi, hogy már jó ideje tanulom a nyelvet és tolmácsnak készülök. Most végre kaptam egy lehetőséget, hát élek vele. Nem hagyhatom ki.
– Te tudsz japánul? Én erről miért nem tudtam?! Semmit sem mondtok el nekem! – háborodik fel a nagyszülő.
– Ne húzzál föl mama, ne húzzál föl! – tör ki nyugalmából Tina.
Itt kell elárulnunk, hogy ez a lány nem a türelem oszlopa, ugyanis könnyen kijön a sodrából. Ez a magyarázat a mama elleni heves támadásra és még egyéb dolgokra a későbbiekben.

Egy hét múlva Martina boldog mosollyal az arcán sétál ki a tokiói reptérről. Végre itt van, ahová olyan régóta vágyakozott. Egy egészen más világ, más emberek és kultúra, alig várja már, hogy minden titkát felfedezhesse ennek a gyönyörű helynek.
Hamar belerázódik új életébe. Hétköznap, mint tolmács járja az ország különféle pontjait, hétvégén pedig kisebb falvakban kirándul.

Egy napsütéses tavaszi reggelen Gokayama faluba érkezik, hogy kiránduljon és kipihenje a heti munkát. Nem sejti, micsoda megpróbáltatások várnak még itt rá.
Egy idős úrnál, Kanazawa-nál száll meg, aki gyakran kiadja szobáit idegen utazóknak, hogy legyen egy kis társasága. Esténként történeteivel, régi legendák mesélésével szórakoztatja vendégeit.
Vacsora közben kiderül, hogy Martina régóta szeretne egy bonsai fát, ezért az öreg elmesél egy réges-régi legendát.

– Sok-sok évvel ezelőtt, élt a falu melletti erdőben egy kínai varázsló Csiang Feng, aki a császára elől menekült ide. Azt senki sem tudja, hogy miért kellett elhagynia az otthonát. – Mesélés közben egészen előre dől ültében. Arca megelevenedik, szeme pedig izgatottan csillog. Úgy tűnik nem csak mondja a mesét, mindezt át is éli.
– Nagyapáink úgy mesélték – folytatja -, hogy Csiang Feng hatalmas erők birtokosa volt. Bármit eltudott varázsolni, amit csak akart. A hegyeket, erdőket, házakat, embereket olyan apróra tudta varázsolni, hogy azok elfértek egy tálban. Ezért aztán nevét úgy ismerik mindenfelé, mint az ember, aki az első bonsai-t készítette.
Ennek az embernek azonban volt egy szörnyű tulajdonsága. Nagyon hamar haragra gerjedt. Hamarosan egyedül találta magát hatalmas palotájában, vagyis inkább nem volt senki az ő méretében. Minden szolgáját és tanítványát elvarázsolta. Az apró emberek így nem bosszantották többé, azonban a munkájukat sem tudták elvégezni. Az üres épületben pedig senki nem akart már munkát vállalni, minden ember messzire elkerülte a palotát és az erdőt. Tudták, hogy aki egyszer oda beteszi a lábát, többé nem úgy jön ki, ahogyan bement. A feledés homálya borult az erdőre.
Ez a történet évezredek óta száll apáról fiúra, de hiába vagyunk a modern kor gyermekei, még mindig rettegünk az ismeretlentől, senki sem mer odamenni.
Azt ma sem tudjuk, mi lett a varázslóval. Bizonyára a palota falai közt vesztette életét. Van aki azt állítja, a szelleme még ma is köztünk van, és ha valaki megzavarja másvilági nyugalmát, az könnyen lehet, hogy megtudja, hogyan is készült az első bonsai fa.

Martina aznap éjjel nyugtalanul forgolódik az ágyában. Álmában őrült varázslók seregével küzd, akik mind a saját udvarukba akarják állítani, mint kerti törpét.

Reggel úgy dönt kiszellőzteti a fejét és sétál egyet a környéken. Hamar megfeledkezik az este hallott történetről és az álomról. Elvarázsolja az ismeretlen táj, a színek és illatok kavalkádja, így észre sem veszi, hogy milyen messzire keveredik a falutól.

Arra eszmél fel, hogy egy régi, omladozó épület előtt áll. Egy kicsit babonásabb, félénkebb ember azonnal visszafordulna, hősnőnk azonban nem babonás természet, és gyávának sem mondhatnánk. Sokan azt mondanák rá, nincs ki mind a négy kereke, de erre azt hiszem, kedves olvasóim is hamarosan rájönnek, mert Martina előkapja fényképezőgépét és az omladozó falak közé lép.
Mivel csúcs minőségű, 25-szörös nagyítással rendelkező, tükörreflexes és ki tudja még mi mindenre képes fényképezővel rendelkezik, ezért egy perc alatt körülbelül háromszázszor villan a vaku, amitől furcsa árnyak bontakoznak ki a sötétben. Tina emberi alakokat fedez fel a fényképeken, de még ekkor sem tart semmitől.

Hirtelen megszólal egy hang.
– Ki meri megzavarni nyugalmam? – mennydörgi. – Hát nem tudod, hogy a nyugalom a legfontosabb ezen a világon?
– Ö hm, elnézést kérek – habogja hősnőnk -, nem tudtam, hogy lakik itt valaki.
– Hogy nem tudtad? – háborodik fel a hang. – Én lakom itt, Csiang Feng, a világ legnagyobb mágusa! Ezt mindenki tudja.
– Az ki van zárva.
– Mi? – lepődik meg a hang. Még soha, senki ezelőtt, nem mert ellentmondani neki. – Még soha, senki ezelőtt, nem mert ellentmondani nekem! Mégis mit képzelsz?!
– Már bocs, de én úgy tudom, hogy Csiang Feng i. e. 400-ban élt – direkt meggugliztam, most meg 2010-et élünk. Mellesleg elég bénák a fény-és hangeffektjeid. Voltál te mostanában moziban? Ennél azért már fejlettebb a technika.

A hang ugyan nem ért mindent abból, amit hall, de azért a lényeget leszűri: – Ez ostobának néz engem – gondolja.
Hogy ne maradjon szégyenben az ifjabb generáció eme képviselője előtt, összeszedi minden erejét és megpróbál materializálódni térben és időben.
Martina szeme előtt lassan kezd kialakulni egy emberi forma, horrorfilm edzett szervezete azonban ennél jóval többet is kibírt már. Látott ő ennél sokkal rosszabbat, arra viszont rá kell jönnie, hogy ez nem egy egyszerű effekt, itt tényleg egy szellemmel van dolga.
Csiang Fengnek végre sikerül szalonképes állapotba hoznia magát, és most felsőbbrendűen mosolyog.
– Láthatod te gyarló földi halandó, én vagyok az, a híres Csiang Feng varázsló. Rettegj tőlem!

A varázsló arra számít, hogy a lány elkezd sikítani, vagy esze vesztett félelmében elmenekül. Ennek ellenére az egyetlen reakció amit kivált, az a nevetés.
– Most meg mit nevetsz?! Félned kellene tőlem!
– Hát akkor nőj még egy kicsit – nyöszörgi a nevetéstől fulladozva Tina -, mert a 15 centiddel nem vagy valami rémisztő.
A varázsló körülnéz, és tényleg! Az aprónál is apróbb.
– Töpörödött törpördög – mondja Martina, majd hahotában tör ki. Ez annyira felzaklatja a varázslót, ahogy még soha semmi. Éktelen haragra gerjed, hosszú fehér haján és szakállán apró kisülések szikráznak. Összecsapja két tenyerét, mire hirtelen mindent vakító, fehér fény áraszt el. Mikor Martina megint lát, a varázsló ott áll vele szemben, egyazon magasságban.

– Nahát, megnőttél! – kiált fel.
– Nem – mosolyog ravaszul az öreg -, te mentél össze.
– Mi?! Ne, ne ! Csináld vissza! Most ez mégis mire jó neked? Ne csessz ki velem! Csinálj vissza! – kiabálja kétségbeesetten, és közben körbe körbe forog egy álltó helyében. Kérése süket fülekre talál.
– Legközelebb kétszer is meggondolod, hogy kit nevetsz ki! Minden fiatalnak tiszteletben kell tartania az idősebbeket, erre épül minden valamirevaló társadalom. Enélkül olyanok lennénk, mint az állatok. Amúgy meg fogalmam sincs, hogy kell.
– Mit hogy kell? – kérdezi értetlenül Martina. Elvesztette a fonalat.
– Hogy hogyan kell visszafordítani a varázslatot. A mesterem csak azt tanította meg, hogyan kell zsugorítani. Az ellenkezője sosem ment – von vállat a varázsló, majd kényelembe helyezi magát a földön.
– Édes Istenem! Itt fogok elpusztulni, 15 centisen. Ezt ne!