Más-más világ

Sándor kikapcsolta a monitort az íróasztalán. A gép halk kattanással vette tudomásul az utasítást. Egy pillanatra még felvillant, majd sértődötten feketébe öltöztette a képernyőt.
– Ennyi elég lesz mára! – gondolta Sándor – Még bő két óra, amire mehetek a gyerekért a kosárlabdaedzésre, de nem vagyok a munka megszállottja, ezért abbahagyom. Elmegyek autózni.
Szeretett a környéken kocsikázni. Ha beült a sportmercijébe, és gondtalanul falták a kilométereket, mindig valami felsőbbrendű érzés kerítette hatalmába: Íme az ember győzelme a gépek felett, oda visz, ahová akarom.!
Az utakon szabadnak érezte magát. A napi kötelességeket, mint valami nehéz, vizes esőköpenyt egy pillanat alatt ledobta magáról, és élvezte a táj ezer mozaikjából összerakott képet, melyet a suhanó kocsi a szélvédőre vetített.
Odalépett a hatalmas belső ablakhoz, ahonnan már sokszor figyelte az alatta elterülő óriási csarnokot. Az üzemben már sötét volt, így csak a saját sziluettjét látta megjelenni az üvegen.
– Harmincnyolc évesen az életem és a pályám teljében vagyok. – gondolta – Persze, teszek is érte, a reggeli kocogások, a sok tenisz, a fallabda, a pénteki bowlingozások, a vasárnapi golfozás mind-mind azt sugallják, hogy még sokáig elégedett leszek magammal. A karrierem építését pedig még álmomban sem hagyom abba.
Elégedetten nézte az alakot az ablakban: rövidre nyírt hollószínű haja – melyben azért már meg-megjelent egy-két ősz szál is – katonásan sorakozott a fejbőrén. Az erőteljes, akaratos arc, a kissé kiugró állkapoccsal és a feltűnően magas homlokkal olyan ember benyomását kelti, aki mindent elérhet az életben. Hófehér inggallérját jóasszony módjára körbeölelő, ízléses nyakkendője már messziről fennen hirdeti: ”vigyázat, fontos ember közeledik”. Szűkre szabott, hideg-kék szeme most is a hibákat kereste az üvegen. Elismerő megnyugvását egy leereszkedő, félszigorú mosollyal nyugtázta: „ jól nézek ki”.
Nekifogott a szokásos műszakzárási procedúrának. Önelégült magabiztossággal nyúlt a villanykapcsolóhoz, mely az alatta elterülő üzemet világította meg. A csarnok lámpái mintha ”te vagy a fogó, add tovább”-ot játszottak volna, egymás után felgyulladva, hidegen szórták kemény-fehér fényüket. Sándornak ez mindig a nap csúcspontja volt. Fentről nézni, ahogy világossággal töltődik fel a gyára. A gépsorok kék színű testét kötelességtudóan fonják körbe a neonfények. Hátrébb, a csomagolóban, példás sorban, ugrásra készen állnak a kis sárga villany-targoncák. A közlekedő utak szabadok és tiszták, a belső csempeburkolat tejfehéren várja a következő műszakot.
– Ez igen! – lágyult el Sándor – ez egy tökéletesen világ, amit én teremtettem.
Amikor megterveztette az épületet, és az üzem fölé a belülre épített nagy-ablakos irodát, a mérnök azt mondta, hogy ez ma már nem divat. Ma már külön építik az irodaházat és a gyárat. Ez így az ötvenes évek Amerikáját idézi.
– Na és? – gondolta Sándor – Úgyis azt éjük! A vad kapitalizmust, hát nézzen is ki úgy. Aztán később rájött, hogy az építésznek igaza volt. A mai bürokratikus, adminisztratív világban kevés egy iroda, hát építtetett egy irodaházat is, de az ő továbbra is itt maradt a csarnok felett, hogy ha kitekint az ablakon, lássa munkásait, akik hangyaszorgalommal gyűjtögetik neki a profitot.
A villanykapcsoló felé nyúlva időszakos halálba kényszerítette a fényt, bezárta az iroda ajtaját, és elindult a kocsija felé.
Kilépve az utcára nyári esőszagot hozott a szél. A város egy távolabbi része – mint valami elcsempült szájú kisgyerek – apró, könnyű könnyeket hullatott nemrég. Ám a júniusi napsugár hamar mosolyt varázsolt erre az arcra, és most már csak a felszáradt könnyek illata úszott a levegőben.
Sándor beült a kocsijába, egy gombnyomással a csomagtartóba tessékelte a tetőt, majd finom gázzal elindult csak úgy céltalanul a városba.
A negyedik kereszteződésnél piros lámpát kapott. A megálló kocsi cd-játszója intelligensen halkabb üzemmódra utasította a nyolc hangszórót. Sándor élvezettel hallgatta a napsugárba csomagolt lágy dallamokat, ám ebben a pillanatban egy kissé rongyos alak maszatolni kezdett a szélvédőjén. A nyilvánvaló igyekezetet, hogy az amúgy patyolat-tiszta üveget még fényesebbre dörzsöljék, már nem tudta elhárítani, úgyhogy rezignált arccal kotorászni kezdett az apró-tartóban.
– Adok neki egy kétszázast – gondolta – hadd legyen jó napja, bár a ”tisztogatását” majd csak kétezerből tudom helyrehozni.
A férfi lendületes karmozdulatokkal terelte a szivacsból kifröccsenő habot, majd egy műanyag ablaklehúzóval félig-meddig átláthatóvá tette a szélvédőt. Egyik keze még a hajlatokban matatott, ám a másik már abban a jellegzetes, ”tartom a markom” pózban közeledett Sándor felé. Ő ránézett a férfira, és a felismerés döbbenete egy-két másodpercre megbénította.
Egy csupa-szőr arc vigyorgott rá. Sovány, naptól égett felső testét egy valaha kékszínű, aszimmetrikusan lyukacsos, koszos póló takarta. A vézna felsőtest két pipaszár lábban folytatódott, amit az itt-ott szakadt rövidnadrág még feltűnőbbé tett. A megviselt tornacipőnek csak az egyik fele büszkélkedhetett cipőfűzővel. Az egész alak valami provokáltan szánalmas benyomást keltett, ám a makacs, szinte gőgös fejtartás utalt rá, hogy tulajdonosa el is várja, hogy állandóan széllel szemben közlekedjen.
Sándor dadogva préselte ki a szájából a meglepetést:
– Ede! Tálnoki Ede! Hát te…te mit…te mit csinálsz itt?
– Szevasz Sanyikám! Gondoltam lemosom a csodakocsid szélvédőjét egy kis apróért. Már akkor kiszúrtalak, amikor megálltál. Úgy éreztem, jó móka lesz egy valamikori évfolyamtársam ablakát pucolni.
A mögöttük lévő autók az időközben zöldre váltott lámpa hatására dudálni kezdtek. Sándor, miközben indult, odaszólt még a rég nem látott ”barátjának”:
– Leteszem a kocsit abba a parkolóba. Gyere utánam! Van miről beszélgetnünk.
Egy kis kávéház teraszára ültek ki. Sándor kávét rendelt és várakozóan nézett Edére:
– Mesélj, mi a jó Isten történt veled?
– Bekebelezett a kapitalizmus. Megrágott, aztán kiköpött! Kiköpött olyan ez, mint az amerikai filmekben. Húsz éve ezt még álmodni se mertük volna.
Sándor ismerősként üdvözölte Ede fanyar szóviccét. Annak idején a főiskolán rengeteget hallott belőlük. Tizenöt éve, amióta nem találkoztak, el is felejtette ezt a sajátságos beszédstílust. Aztán észbe kapott, és újra kérdezett:
– De hát hogyan? A fősulin az elsők között voltál. Hogy csúszhattál ilyen mélyre?
– a Magaslat, aminek a te értékrended szerint a csúcsán ülsz, nagyon viszonylagos. Csak nézőpont kérdése, hogy ki éppen hol csücsül. A te életednek is megvannak a maga börtönrácsai.
Elmondom, hogyan látlak, aztán beszélhetünk rólam is. Itt ülsz a százezer forintos öltönyödben, és elégedett vagy. Gyönyörűen felépítetted a karriered, valószínűleg egy banki nagykutya lehetsz. Jaj, nem, várjál csak! Te annál ambiciózusabb voltál, inkább egy saját vállalkozásod van. Biztos egy üzemet, vagy gyárat mondhatsz a magadénak. Egy gyereked van, mert ma az a divat. A sokgyerekes családkép a múlt rendszer építőeleme volt. Szóval a gyereked, rengeteg időt tölt tanulással és sporttal. Ennek így jó szájíze van, csakhogy néha a szájvíz után kellene öblögetni. Ritkán látod őt, a feleségedet még ritkábban. A nejedtől már évekkel ezelőtt elhidegített az állandó távollét, a munkamánia. Valószínűleg a négyszáz négyzetméteres villádban külön hálószobában alusztok. A társadalmi rendezvényeken kívül alig találkoztok. Az amúgy is szűkre szabott idődből inkább a sportolásra szakítasz, mint a családi együttlétekre. A napod háromnegyed részében azzal foglalkozol, hogy a munkásaid minél több profitot tömjenek a zsebedbe. Fordított arányban velem, te a társadalom csúcsán állsz, ám a természet kitaszítottja vagy. Mondd meg őszintén, mikor csodálkoztál rá egy madárcsicsergésre, mikor szívtad tele a tüdődet érdek nélkül egy jó adag erdei levegővel? Mikor bámultad utoljára az égen a felhőket, ahogy a szél mókásan alakokká fújja össze őket? Sanyikám, téged is bekebelezett a kapitalizmus, csak te emészthető vagy, ezért a másik lyukon jössz ki. De ne emészd magad, hisz így kerek a világ! Fontos alkotóeleme vagy ennek a nagy emésztőgödörnek.
– Látom a támadásos védekezésed megmaradt – fortyant fel bosszúsan Sándor – Mindig is értettél hozzá, hogy a tényeket elferdítve, a magad szemszögéből tálald az eseményeket. Amit te olyan lekicsinylően semmit érőnek tartasz, az számomra egy egész világ. Más világ, mint a tied, de én építettem fel, és nekem fontos, hogy a részese legyek. De nem vitatkozni akarok, abban te mindig jobb voltál. Segítek, mert nem felejtettem el, hogy annak idején hányszor fizetted ki a közös albérletünket, hányszor vettél nekem vacsorát, hisz akkoriban még arra sem tellett. Segítek, csak mesélj magadról. Mi történt, hogy így kell viszontlássalak?
Ede fél-hetyke tartása mintha alkupozícióba került volna. Egyenes háta itt-ott már nekiért a szék támlájának. Fejét félig lehorgasztva, beletörődött szemmel nézte, amint a karja az eddig taszító mozdulatból hívó, ölelkező tartásba megy át. A szakállas arcán végiggördülő nagy, kövér könnycsepp nála az elérzékenyülés legmagasabb formáját jelentette. Egy darabig döbbenten tűrte a változást, majd egy erőltetett torokköszörüléssel szenvtelen hangon szólalt meg:
– A szokásos ”sírhatnék” sztori. Nem nagy ügy, de azért elmondom. Jó állásom volt egy mérnöki csoportnál. Pici ház, aranyos, csicsergő feleség. Sárinak a belső berendezése nem engedte a gyerekszülést, ezért berendezkedtünk a harmonikus férj-feleség életre. Tisztán, salakmentesen szerettük egymást. Mindig örömmel mentem haza, és nehéz szívvel vettem búcsút. Aztán beteg lett. Csontrák! Eleinte, amíg tartotta magát, munka után ápoltam. A kocsink, a nyaralónk elúszott egy németországi műtét miatt. Később szabadságot vettem ki, majd fizetés nélküli szabit kértem. A külföldről hozatott gyógyszerek elvitték a házunkban lévő összes vagyontárgyat. Mivel nem fizettünk TB-t, a házunk ára az itthoni kórházi kezelésekre ment el. Az utolsó heteket bent töltöttem vele az elfekvőben. Mosolyogva, a szemében szeretettel halt meg. A temetés után hat hétig részeg voltam. Utána meg egy évig. Két éve lesz, hogy elment. Nem mentem vissza dolgozni. A fájdalmat elviselem, a szánakozást nem. Nincsenek terveim. Élek, mert kell. Egyik nap jön a mási után, nem foglalkozom vele.
Sándor szomorúan hallgatta a tragédiát. A segíteni akarás még jobban felerősödött benne.
– Edus, gyere hozzám dolgozni! Vezető állást kapsz kiemelt fizetéssel. Már holnap kezdhetsz. Sínre tesszük újra az életed.
– Minek? – mordult fel Ede – Dolgozzam nálad, hogy a megtermelt haszon negyven százalékát te befizesd az államnak, a másik negyven százalékot te teszed zsebre, és én örüljek annak az alamizsna húsz százaléknak?
– De hát Ede, a világ így működik!
– A te világod igen! Az enyém egy más világ. Ezzel a munkával minden napra megvan a betevő falatom, jut még az ágybérletre is, ahol alszom, és ezen a profiton nem osztozom senkivel sem. A piáról is egyedül szoktam le. E a társadalom nem a segítségnyújtásáról híres. Itt hamar rájön az ember, hogy a mindennapi munka nem hozza el a Kánaánt. Ez a lecsúszott, egyre terebélyesedő réteg, melynek én is tagja vagyok, hamar beletörődik a kilátástalan sorsába. A fuldoklónak is, és a tó vizének is jobb, ha minél kevesebbet kapálózunk, úgy kevésbé zavarjuk fel az iszapot. Nem kell a mentőköteled, mert hurok van a végén. Az én nyakam nem viseli el a hurkokat.
– De hát ahogy most élsz – csattant fel Sándor – azt is az úgynevezett ”én-világomnak” köszönheted! Az én világomból gördülnek eléd az autók, hogy a szélvédőjüket megpucolva élni tudj! Az én világom ABC- jében veszed meg a kenyeret! Az én világom ágybérletében hajtod álomra a fejed!
– A kizsákmányolást tőletek tanultuk el. Csak mi nem igyekszünk a megszerzett javakat a még nagyobb haszon érdekében visszaforgatni. Nekünk elég minden napra az a kicsi, ami megterem.
– És mit gondolsz, meddig teremne, ha mindenki így gondolkodna? Hova jutnánk, ha nem eveznénk az árral, ha csak a lábunkat lóbálnánk az állóvízbe? A te világod körbe-körbe jár. Nincs célja, sőt, még iránya sem, ezért az ítéletnapig is csak helyben jártok.
– De legalább csak szelíden járunk. Nem tülekedünk, nyomulunk! Ti egymást letaposva, megalázva, elárulva törtettek a cél felé, amit soha nem értek el, mert mindig új és újabb célok tűnnek fel előttetek.
– Ede! Az Istenért, hát ez mozgatja előre a világ kerekét!
– Miféle világ az, ahol a kerékről naponta emberek százai potyognak le a sárba? Miféle világ az, ahol a segítő kéz csak a haszon reményében nyúl feléd? Miféle világ az, ahol az újgazdagok leereszkedő, felsőbbrendű eleganciával szónokolnak a társadalom peremére szorulókról? Miféle világ az, ahol csak úgy kapsz segítséget, ha utána kétszer annyit vesznek el tőled? Megmondom neked! Ez a te világod, és én nem akarok benne élni.
Sándor úgy érezte, felesleges tovább érvelni. Rég nem látott barátját úgysem tudja meggyőzni. Akkoriban is minden szócsatát Ede nyert meg, csak ott nem nézetbeli problémák voltak, inkább csak szemléleti, felületes eltéréseket igyekeztek közös nevezőre hozni. Most mondja el neki, hogy meggyőződése szerint jó irányba haladnak? Értesse meg vele, hogy ez a sok-sok gyűrődés egyszer majd kisimul a társadalom arcán? Hitesse el vele, hogy nehézségek és veszteségek nélkül nincs igazi győzelem? Hogyan bírjon győzni akarásra egy olyan embert, aki már beletörődött a vereségbe?
Felesleges – gondolta – A folyó még nem fog attól visszafele folyni, mert arra hívják. Az értelmet vesztett embert nem lehet arról meggyőzni, hogy addig rakja a lábát gyorsan egymás után a mocsárban, amíg nem érez biztos talajt. Sőt, talán a biztos talajt még akkor sem érezné, ha rajta állna. A sakkban is mindig az a nyerő, aki a következő három vesztes lépés előtt magabiztosan látja a győzelmes negyediket. Az értelmet vesztett ember még elképzelni sem tudja, hogy jön egy negyedik lépés. Hirtelen mentőötlete támadt. Eléggé kompromisszumigényes, de talán belemegy Ede.
– Edus! Nem akarlak, és nem is próbállak meggyőzni semmiről sem. Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, vagy ahogy akarja, de segíteni szeretnék, mert rád fér.
Zakója zsebéből kivette a tárcáját. Egy aranyszínű bankkártyát emelt ki a sorból. Egy pici papírlapra felírt négy számot, és a kártyát meg a fecnit Ede felé nyújtotta.
– Edus, öreg cimborám, ezen a bankkártyán egy nyolc számjegyű összeg van. Neked adom, hogy arra használd, amire akarod. Talán újra tudod még kezdeni az életet. Nem venném a lelkemre, hogy a régi barátságunk ilyen csúfos állapotban szakadjon meg. Szerintem te is megtennéd ezt fordított esetben.
Ede kissé viszolyogva vette el a kártyát. Koszos kezében tartva nézegette egy kicsit, majd valami konok mosollyal az arcán felállt, és odaintette a pincért.
– Uram, a kávékat én fizetem – mondta távozóban a felszolgálónak, majd a kezébe nyomta a bankkártyát – ja, és a borravalóból vegye meg magának ezt a kávéházat!