Másik mese, I. rész

Nna szóval: hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt, mert csak mese volt, szóval: csak élt egyszer egy szegény ember. Hanem az annyira szegény volt, mint, a szegény emberek a mesékben. Köztudottan. Ahol előfordulni „szoknak”. Hogy, mást ne mondjak, ez a szegény ember olyan szegény volt, hogy sok esetben, a templom egerei kalapozták össze számára az ennivalót, némely esetben, a felvizezett misebort. Istentisztelet alkalmával, a templomban, tél esetén, a parókiában. (Nem is rúgott be, még olykor se’.) Nem költött ő kocsmára, kártyára, kerülte messze az „ördög bibliáját”, no meg az oly kedves, dohányfüstös söntéspultot is. Mégis korán özvegységre jutott, három fia meg szomorú árvaságra. Ahogy ez az özvegységgel együtt jár, ha az ember-gyerekének gyerekek is jutottak, vagyon helyet. Örömére, vagy, ha nincs mit adnia nékik, tán szomorúságára? Mindegy. Na szóval a mesék már csak ilyenek. Igazság ez?

Szegény embernek újra házasodnia már nem volt kedve, igazság szerint lehetősége sem volt igazán. Mert, csak rongyot rongyhoz illeszthetett volna az új házastársi szerződéshez. (Az „ásó-kapához”.) Amúgy a faluban akadt volna elég hajlandósággal bíró özvegyasszony, de minek! Minek illeszteni rongyot a rongyhoz, foltot a folthoz, lyukas kapcát a lyukas kapcához, semmi földet a semmi földhöz, nyomort a nyomorúsághoz?

Mert tudvalévő: a semmi, semmivel összeadva, eredményül csak egy nagy semmit hoz, keresgélhet ott akármilyen szuper-adóellenőr, felkopik az álla. Konvergál a nulla a semmihez, aztán egymásra találnak. Kár is az ilyen kiküldetésért. No meg a bírói végzésért, amely után a kiküldött végrehajtó, mindenképp hoppon marad. („Szegény”.) De mert, felkeltette az adóhatóság figyelmét az öreg ember nyomora, a nagy semmi, no meg a –kötelezően benyújtandó adóbevallások, kitöltetlen rovataikkal. És ez gyanús lett odafenn, de durvára! Végül, még a templom egereit is megidézték tanúként, de ők se tudtak mondani semmi terhelő bizonyítékot. De legalább szelfizhettek a legfőbb ügyésszel, véle cincoghattak, mosolyoghattak! Némileg megrettenve ugyan, gondolván, mi lesz, ha a templom mindig éhes, ösztövér macskája tudomást vesz „ideiglenes” lakhelyükről. (Mindenesetre, az önkormányzati Macska Híradóban megjelentek a szelfik, az Egérpecsenye elkészítése korszerűen”, no meg az Egérfogás legújabb módszerei” népszerű rovatok társaságában. Mekkora egy nagy gáz! (Mindegy, ez is csak egy másik történet.)

Mindegy, szegény ember nem engedte útra, egyetlen fiát sem. Mert még hamuba sült pogácsát se tudott sütni útravalóul, hát még tarisznyát adni! Nagy luxus lett volna a faluban, akkortájt. Nem úgy volt ez, mint a mesében! Ahol a három gyerek útra kelt, szerencsét próbálni. Oszt leltek királylányokra, legyilkolták az összes, nemtom-ám, a hány fejű sárkányt, aztán meg totál-puszi, dínom-dánom, hét határon, meg a megörökölt birodalpm, etc. Hát, nem!!! Azért sem! Maradtak hát otthon, a lassan felcseperedő legénykék, múlatva a nyomort, meg az Időt. Míg egy nap…

Mert történt egy verőfényes tavaszi napon, hogy a gyönyörűséges hercegkisasszony – a király legidősebb lánya, eladósorra érvén – épp abba arra faluba hajtatott, bronz hintajában. Hogy mi vitte oda egyáltalán? Tudja a nagy büdös, franc-nyavalya, különben is mindegy, a mese dolga. A továbbiakban. Mindegy, a bronz hintó szerepel először a mesében, aztán jöhet majd az ezüst, meg az arany. (Hintó.) Gyémánt hintóra már nem kerül sor, miután az öreg király megunván a gyerekcsinálási projektet, így döntött, korlátozott bölcsességében. Gondolta csak öreg-magában, már így is harmadjára osztódik a birodalom!

Pletyka-fészkek mesélték – akadnak ilyenek, mindenütt, fene essen abba a szószátyár nyelvükbe – hogy az öreg király legfőbb bizalmasának, az öreg „kecske-kamarásnak”, nagyon megtetszett anno, a gyönyörűséges hercegkisasszony. Így aztán, sündörgött, dörgölőzött. „göndörködött” is szerfelett a széplány körül, döngicsélt, suttogott sokat, amoly mézes-mázos szókat a gyönyörűséges, ártatlan szűz-hajadon fülébe. Szóval, „csepegtette a mézet”, ármányos, mézes-mázos szóival. Mármint, hogy megrontsa Őtet, ártatlan leánykát! (No meg a trónra is vágyott a foga, a piszok kéjencnek, de abba bizony, belevásott!) Semmilyen vér-profi ,divatos fogorvos sem segíthetett már a kialakult problémán! Valójában, a „megrontás”, nem is annyira kellemetlen dolog, sok esetben. Ha, az érdekeltek közt működik a kémia. (Érdek nélkül.) De esetünkbe az álságos közeledés ezért némileg, igazán gazság, felháborító! Szutykos, trónra törő vén kéjenc, meg egy ártatlan szűzies, a világról mit sem tudó leány? Kapcsolat-ügyileg? Na, ne már!

Mindegy. Miután az öreg királynak tudomására jutott a „készülődő esemény”, intézkedett, de azonnal! Mert (akkoriban még) , jól működött az elhárítás. És, bölcsen határozván, elhárította, elválasztotta a készülődő, még bimbóba se szökő, „tavasziaskodóba” szökkenő érzelmeket; először is elválasztotta az aljas hitszegő fejét, annak törzsétől. A kamarás feje egyszerűen lerepült, „költőileg fogalmazva” a porba hullott. No ez azért még nem volt elég. Mert előzőleg azért a hitszegőnek volt még része pár atrocitásban, úgy mint, kerékbe törés, megcsonkítás, karóba húzás. És a város piacterén a nép önfeledten ünnepelte a látványosságot – ha kenyér már, nemigen jutott nekik. De legalább volt karóba húzás, kerékbe törés, meg lefejezés, testcsonkítás, és egyéb ünnepi, mulatságos alkalmak.

Szóval, a gyönyörűséges hercegkisasszony – a király legidősebb lánya, eladósorra érvén – épp abba arra faluba hajtatott, bronz hintajában. És, mit tesz a Jó isten, a faluba érvén, lovai megbokrosodtak, de piszkosul ám! Valamitől, de erről majd tán később. Az öregember legidősebb fia fogát piszkálván épp, rácsudálkozott az elszabadult táltosokra, piszkos nagy nagy hóbelebancra. És cselekedett, megállítván az elszabadultakat. HÓ-Hé! Meg, mondott ilyenféle „izéket” a legény, nagy nyomorúságában, szerfelett nagy kívánósságában.

És, lássatok csudát, piszkosul nagyot ám, a lovak varázsszóra lefékeztek, a gyönyörűséges hercegkisasszony kirepült, és – nincs mit szépíteni – a legény karjába hullt. De erről majd legközelebb, tán…