Maya

A folyosó jobb oldalán a legnagyobb iroda volt a főmérnöké. Ajtaját félig nyitva tartotta, szerette látni ki megy el előtte. Maya, tizenhat éves gyakornoklányként naponta többször végig loholt a folyosón. Reggel a hivatalban dolgozók friss postáját osztotta szét, délután pedig a postázandó leveleket gyűjtötte össze. Amikor Horváth főmérnök ajtaja előtt lépdelt hevesebben dobbant a szíve. Volt valami megfoghatatlan sárm az ötvenes éveiben járó férfiben. Gesztenyebarna szemeivel nemcsak nézett, de szinte kérdezett is. “Beszélő szemei vannak” – gondolta magában a lány. Bárcsak válaszolhatna a férfi kérdéseire.

• Jöjjön be Kedves, miért áll ott bátortalanul az ajtóban, mintha a lábai a földbe gyökereztek volna! – szólt a lányhoz egy tavaszi délután a főmérnök.
• Elnézést kérek! Csak azon gondolkoztam nem zavarom-e a munkájában? – nyögte ki Maya, miközben halovány arca piros színre váltott.
• Miért zavarna, hiszen ön is a munkáját végzi. Ezeket a leveleket legyen szíves postázni, tértivevényt is kérek hozzá! Köszönöm szépen kedves Maya! – válaszolta a főmérnök, miközben mosolyogva átadta a leveleket.

A lány gyorsan átvette tőle és sietett vissza a helyére. Maga sem tudta miért, de mindig zavarba jött, amikor a férfivel beszélt. Olyan érzése támadt, mintha a gondolataiba látna, és ettől mindig elszégyellte magát. Nap, mint nap találkoztak egymással. Egy kedves bókot mindig kapott a főmérnöktől, amit ő egy rövid „köszönöm”-mel nyugtázott. Hónapokig tartott ez a kis ártatlan csevej. A férfi családos ember volt. Maya tudta ezt, ennek ellenére napról napra szerelmesebb lett. Érezte, hogy a főmérnöknek sem közömbös. Tudta, hogy ő is érzelmeket táplál iránta. Intelligens lány lévén egy nap úgy döntött, hogy felmond a vállalatnál, nem akarta, még jobban fájdítani saját lelkét. Jobbnak látta, ha távozik, mert félt, hogy előbb-utóbb a férfi karjaiban találja majd magát.

Maya egy éjjel furcsa álmot látott. A főmérnökkel kézen fogva sétált a gesztenyesoron, akinek a teste hirtelen csontvázzá változott. Elmesélte álmát édesanyjának, aki szerint az álmában látott alak a valóságban meg fog halni.

Elmúlt két év, amikor a tudomására jutott, hogy plátói szerelme gyógyíthatatlan beteg és kórházban fekszik. Vigyázva, hogy a családtagjaival ne találkozzon meglátogatta a kórteremben. A férfi már nagyon gyenge volt, de annyi ereje még volt, hogy megfogja a lány kezét, a szájához emelje, és egy csókot leheljen rá.  Aztán elhomályosult szemmel nézték egymást, tekintetük mélyen egymásba fonódott. Az ápolónő hangja törte meg az idillt, amikor erélyesen rászólt a férfire, aki még a látogatás előtt kérte, hogy segítsen felkelnie az ágyból, mert a mosdóba szeretne menni. Ingerült hangon helyreutasította, hogy, tudnia kellene, hogy katétere van és nem szabad felkelnie. Maya nem akarta még jobban zavarba hozni a férfit, ezért gyengéden megsimogatta az arcát és elköszönt tőle. Akkor még nem tudta, hogy búcsúzásuk örökre szólt.

A gyászoló család látókörétől távol, fekete napszemüvege mögé bújva, egy árnyat adó gesztenyefa árnyékában törölgette könnyeit a lány, amikor a temető urnafalába helyezték a főmérnök hamvait. Szemeit lehunyva maga elé képzelte szerelmének arcát, akinek „beszélő tekintetét” sohasem tudta feledni.