Mayerling, avagy interjú H. gróffal Rudolf trónörökös rejtélyes haláláról

Kékvérű barátom, a herceg többször célzott arra, hogy ő tudja, mi történt akkor, ott a mayerlingi vadászkastélyban. Ükapja, H. gróf, a trónörökös közeli barátja jelen volt, sőt ő talált rá Rudolf, és fiatal szeretője, Vetsera Mary holttestére. A „hivatalos álláspont” szerelmi öngyilkossággal magyarázta a történteket, ám H. gróf családi krónikája is megőrzőtt ezt-azt abból, ami azon az 1889-es, csikorgóan hideg januári éjszakán végbement.
Amikor félénken megemlítem a történelemkönyvek verzióját, barátom, a herceg csúfolódva hunyorít rám kócos, sötét szemöldöke alól:
– Hát persze, én meg szőke vagyok, 16 éves, szűz és a fiúkat szeretem….
– Miért, te másként tudod? – kérdezem, és ártatlanul nagyra nyitom hozzá a szememet.
Ő nevet. Átlát rajtam. Kortyol egyet a jegeskávéjából, és óvatosan a hamutál szélére fekteti félig szívott cigarettáját. Ujjai hegyét tudákosan egymáshoz illeszti, szemét lehunyja, még a pilláit is rebegteti kicsit.
Kényelmesen hátradőlök. Tudom mi következik: egy formás kiselőadás.

*****************************************************
A szikár, Ferenc József-szakállas öregúr kissé zavartan fészkelődik velem szemben a kávézó fehér műanyag székén. Gyanakvó tekintettel méregeti a jegeskávét, és boltozatos homlokán magasra szalad az ismerős, fekete szemöldök, amint fedetlen vállamra néz. Mégiscsak magammal kellett volna hoznom egy kardigánt….
H. gróf arca máskülönben alig emlékeztet a herceg életvidám ábrázatára: hosszú és búbánatos, vonásai lefelé konyulóak, csakúgy mint keskeny, őszesszürke bajusza. Az idős gentleman gondosan az asztal szélére helyezi kifogástalan cilinderét és sétabotját, és felém biccent:
– Asszonyom…
Mire én, teljes komolysággal:
– Gróf úr…
Aztán kínos csendben vizslatjuk egymást. Egy közeli házból techno dübörög fel, szerencsére gyorsan rácsukják az ablakot.
H. gróf összerezzen, köhint:
– Miben állhatok a rendelkezésére, hölgyem?
„Csak bátran!” – bíztatom magamat.
– A mayerlingi tragédiáról szeretném önt kérdezni.
Ha nem volna talpig úriember, H. gróf elfintorodna. Így csak az orra töve rándul össze, enyhe undorral.
– Régi történet ez már. Minek bolygatni a halottakat? …Kegyed netán zsurnaliszta?
– Nem, íróféle vagyok – vallom be elvörösödve.
– Egykutya – bakkantja ő, és összehúzza magán az elegáns, barna császárkabátot. – Úgy gondolja, bárkit is érdekel az uralkodóház tragédiája egy olyan korban, amelyik ezt hallgatja? – bök a csukott ablak felé.
– Engem nagyon is érdekel – vágom rá.
– Az más. Ha nem írja meg, kérdezhet. De figyelmeztetem, jobb ha már most elfelejti a romantikus szamárságokat!
– Tehát nem szerelmi öngyilkosság történt? – csapok le a szóra.
– Ugyan, kérem! Egy Habsburg koronaherceg nem azonos egy szerelmes szatócssegéddel, ahogy egy baronessz sem mérhető gyufaivó cselédek mércéjével!
– Szóval nem Vetsera Mary bárónő felelős a trónörökös haláláért?
– Igen és nem. Tudja, Rudolf bolondult a nőkért, de aligha emésztette volna el magát bármelyikükért… – a gróf kuncog.
– És Mary baronessz?
H. gróf elmosolyodik, kissé csúfondárosan. Most egészen a hercegre emlékeztet.
– Mary baronessz egy elkényeztetett kisleány volt, afféle család kedvence. Csinoska, de féktelen, rajongásában és haragjában egyaránt. És éppen azokban bízott meg vakon, akikben nem kellett volna…
– Barátnőjére, Larisch grófnéra gondol, aki a találkáikat szervezte?
– Nemcsak rá. Rudolfra. Ha minden úgy alakul is, ahogy szegény barátom tervezte, Mary akkor sem birtokolhatta volna sokáig, ebben biztos vagyok. Nem az a fajta férfi volt, aki megmarad egyetlen asszony mellett.
– Tehát ön, gróf úr, ismerte a trónörökös terveit?
– Hogyne. A bizalmába fogadott, bár jóval idősebb voltam nála. Kár, hogy a tanácsaimra sosem hallgatott…
– Mary baronesszel kapcsolatban mit tanácsolt neki?
– Azt, hogy csak óvatosan, nehogy a végén gyerek legyen a dologból. Akkor aztán élete végéig tömhetné pénzzel Marie Larisch-t, hogy hallgasson, pedig annak még az Isten pénze sem elég… És akkor még Vetseráékról nem is beszéltünk. Gazdagok, becsvágyóak, az udvar szeme előtt vannak, és az ő szájukat nem lehet arannyal betapasztani… A becsvágyó kisasszony pedig aligha engedné magát vidéken elrejteni, mint az eddig megesett polgárleányok és orfeumi énekesnők.
A bánatos gentleman egyre inkább nekitüzesedik. Már kérdeznem sem kell.
– Rudolf megígérte, hogy vigyázni fog, aztán ment a saját feje után. És az a fej bizony zűrzavaros eszmékkel volt tele, francia zagyvaságokkal… Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Ugyan, kérem…! Őcsászári felsége kétségbe volt esve a fia bolondságai miatt. Igyekezett őt olyan megfontolt, birodalomhű barátokkal körülvenni, mint jómagam, de hiába. Nem sikerült őt visszavezetnünk a helyes útra, legfeljebb a komolyabb botrányoktól óvhattuk meg.
– És amikor Ferenc Józsefnek elege lett a fia „francia zagyvaságaiból”, kivégeztette Mayerlingben, öngyilkosságnak álcázva – csúszik ki a számon a hangos gondolat.
A gróf szeme szinte villámlik.
– Hová gondol? Egy keresztény, egy katolikus uralkodó? Az egyetlen fiúörökösét? Ez kapitális ostobaság! Nem, asszonyom, őcsászári felsége nem öletett meg senkit. Baleset volt, szerencsétlen kettős baleset… És ha a kis Mary nem olyan izgága, talán be sem következett volna!
Sikerült a végsőkig csigázni a kíváncsiságomat. A herceg is épp így szokta. Úgy látszik, családi vonás. De most már ne feszítse tovább a húrt!
– Legyen olyan szíves, gróf úr, és mesélje el végre, mi történt Mayerlingben!
– Baleset, mint már mondtam, de részletezhetem is, ha úgy gondolja. – H. gróf hangja kissé ingerült, mégis folytatja: – A tragédia előtti estén Rudolf csúnyán összeszólalkozott a felséges papával. Mary baronesszről és a születendő gyermekről folyt a vita. A trónörökös meg akart végre szabadulni savanyú és unalmas feleségétől, Stefánia hercegnőtől, és elvenni Maryt. A császár azonban hallani sem akart válásról, az új, rangon aluli házasságról és az unokáról, akit csak fattyúként emlegetett. Miután Rudolf haragosan távozott, apjára vágva az ajtót, őcsászári felsége bennünket hívatott, a fia barátait. Egy jó óra hosszat tanácskoztunk, s egyikünk még aznap éjjel lóhalálában vágtatott a heiligenkreutz-i kolostorba.
Ami Rudolfot illeti, jól gondoltuk, hogy nem halogatja tovább a régóta tervezett szökést. Tudtam, először a mayerlingi vadászkastélyban fog megállni, hiszen oda menekítette át – több év alatt, apránként – a szükséges pénzösszeget aranyban és ékszerben. És ki más kísérhette volna el az úton a trónörököst, ha nem mi, a barátai? Hittem benne, hogy vissza tudjuk fordítani, vagy legalább is nem Párizs lesz az úticél, hogy ott álnéven éljen a szabadelvűek között, míg a császári papa jobb létre nem szenderül.
– És Mary baronessz?
– Szintén régóta készült a szökésre, az is az ő ötlete volt, hogy búcsúlevelet írjanak, mintha öngyilkosságra készülnének. Késő este érkezett, Marie Larisch kíséretében, egyetlen utazóládával, kipirulva, csinosan, boldogan. Már tudta, hogy Rudolf nem kapott engedélyt a válásra és az új házasságra, mégis tele volt reménnyel. Romantikus lelkének a lányszöktetés még inkább megfelelt. Kacagva mutatta a családtagjainak írott búcsúleveleket: halált és gyászt emlegetett bennük.
„Hiszen számukra én egyelőre meghaltam, mint az ő Mary-jük. Majd néznek nagyot, amikor hazatérek, ölemben az új császár kisfiával, és korona kerül a fejemre!” – nevetett és Rudolf nyakába csókolt.
Szegény kisleány… nem gondolta, hogy sosem tér vissza Bécsbe. Titokban földelik majd el a heiligenkreutz-i temetőben.
– Volt Marynek bármi esélye arra, hogy tényleg császárné legyen? – kérdezem.
– Azt hiszem, nem. Akkor sem, ha sikerült volna külföldre szökniük. Legfeljebb, ha a császár rövid időn belül meghal. Másként Rudolf aligha vette volna el. Nemzetközi skandallum lehetett volna, ha Mary trónra kerül… Meg aztán a trónörökös sohasem maradt meg sokáig egyetlen nőnél. Mary mellett is tartott szeretőket.
Emlékszem, már Bécs határában összevesztek. A kis baronessz nem akart Párizsba menni, inkább Svájcba húzódott volna, vagy Itáliába, amíg meg nem szüli a gyermekét. Halálra rémült, amikor megtudta, hogy Rudolf Bécs közelében, a vadászlakban akarja tölteni az éjszakát.
„Anyámnak azt mondtam, Marie-nál maradok az éjjel. Ha reggel nem találnak nála, mennek a Burgba. A császár rögtön megtudja, mi történt, és Mayerlingben fognak először keresni minket! – hadarta sírva. – Én kiszállok, ha Mayerlingbe megyünk!”
Rudolf csak úgy tudta lecsendesíteni, hogy megígérte, még az éjjelen továbbindulunk, méghozzá Svájc felé.
Zuhogott a hó, csúnyán áthűlve értünk a vadászlakba. Ott már lobogó kandalló és forró snapsz várt bennünket. A tűz mellé húzódtunk: a férfiak karosszékbe süppedtek, csizmájukat a kandallórács felé nyújtva.
Rudolf és én épphogy felmelegedtünk, már indultunk is a ház pincéjébe, hogy kibontsuk a befalazott rejtekhelyet. A többieket odafenn hagytuk. A legnagyobb barátságban üldögéltek a tűznél, Mary kisasszonnyal, aki elnyúlt a medvebőrön, puha párnák között. Fáradtságra panaszkodott. Ekkor láttam utoljára élve.
Lenn a pincében, a trónörökös magasra tartotta nekem a viharlámpát, én pedig vésővel és kalapáccsal estem neki a falnak. Szándékosan lassan bontottam ki az üreget, mert tudtam, azaz sejtettem, mi történik közben odafenn. Társaim azt a császári utasítást kapták, hogy Maryt – szépszerével vagy erőszakkal – vigyék át a szomszédos heiligenkreutz-i zárdába, ahol az apácák elzárva tartanák a szülésig. A fejedelemasszony arra is ígéretet tett, gondoskodik róla, hogyha Mary életben marad, felvegye a fátylat, és soha ne kerüljön többé az udvar szeme elé.
– És a gyermek?
– Nem tudom. Alighanem dajkaságba adták volna, onnan pedig lelencházba. Persze lehet, hogy meg sem születik… biztosan ismerték a környékbeli angyalcsináló asszonyokat.
– Szegény Mary… gondolom, nem egyezett bele.
– Tényleg nem. Pedig neki azt mondták, hazaviszik Bécsbe a szüleihez, hogy elkerüljék a botrányt… hogy csak jót akarnak. A kisasszony dühös sírásban tört ki, és hiába próbálták leültetni az íróasztalhoz, hogy ezt Rudolfnak is megírja és elbúcsúzzon tőle. Ez a levél lett volna a csalétek a trónörökös visszacsalogatásához a városba.
„Soha, értitek? Soha!” – sikoltozta Mary, és megütötte az egyik férfit. Az asztalt felrúgta, és eldobta a tollat.
Vadászfegyvert szorítottak a homlokához, hogy megfékezzék.
„Azt hiszitek, félek? Úgy sincs megtöltve!” – kiáltotta, és a puskacső után kapott. Dulakodtak, de nem bírták lefogni a fúriaként védekező Maryt.
Mi odalenn a pincében erről semmit sem tudtuk. Hosszan piszmogtam, miközben Rudolf kezében türelmetlenül reszketett a lámpás. Amikor már nem húzhattam tovább, kiemeltem a fedőlapot. Rudolf éppen benyúlt a vaskazettáért, amikor élesen csattant odafenn egy lövés.
„Hallottad? Mi volt ez?” – a trónörökös riadtan kapta fel a fejét.
„Nem hallottam semmit.” – hazudtam, de éreztem, hogy elsápadok.
„Valaki lőtt odafenn! – Rudolf visszalökte a kazettát, és felpattant. – Gyerünk!”
Esélye sem lett volna, hogy megállítsam.
Gyászos látványra nyitottunk a szalonba. Mindketten visszahőköltünk.
Mary baronessz halántéklövést kapott, amíg próbálták megfékezni. Viaszsárgán hevert a szétdúlt párnák között, a medvebőrt elöntötte a ragacsos vörösség. Csinos fejecskéje, kibomlott haja vérben ázott, arca rémült, egyik szeme helyén sötét üreg… Nem, ezt nem lehet elfelejteni.
H. gróf elhallgat. Sokáig ülünk szótlanul, aztán nem bírom tovább.
– És a trónörökös?
– Rudolf dermedten állt, aztán jött a dühkitörés.
„Hogy merészeltétek? – üvöltötte, és a kandalló mellől felragadott egy töltött vadászpuskát. – Pusztuljatok innen!” – azzal lövöldözni kezdett, mint egy eszelős.
Az egyik társunk felkiáltott és a combjához kapott. Rudolf nem tréfált. Próbáltuk lefogni. Iszonyú erő lakott benne! Még a földön fekve is harcolt. Kezéből kicsavartam a fegyvert. Egyikünk letépte a függönyzsinórt, hogy megkötözze, de nem bírt hozzáférni. Ráemeltem a fegyvert, hogy lábon lövöm… akkor emelte fel a fejét. – H. gróf elrejti az arcát. – A barátom volt…
Aztán csend. Pokoli csend. Mit mondhaték neki?
Nem kérdezem, hogy mi történt a sebesült vadásztárssal. Azt sem, hogy a rossz hír hozójaként miért próbálta elhitetni Ferenc Józseffel, hogy fiát Mary mérgezte meg. Nem firtatom, igaz-e, hogy valamikor Mary anyja is Rudolf szeretője volt. Hogy mi történt a vaskazettába rejtett kincsekkel?
Hallgatunk.

***************************************************

– Jóreggelt! – valaki barátságosan a bordáim közé bök. – Egész szépen belealudtál…
Vaksin és bután hunyorgok. Arcomba vág a napfény, a kávézó nyüzsgése, nem messze egy ablakból újra feldübörög a techno.
A búbánatos gentleman persze eltűnt. Velem szemben csak a herceg, pár cigarettacsikk és egy félig elolvadt jegeskávé.