Médiacápák

George Pilates, a Mediacorp testes vezérigazgatója úgy körözött az úszómedence körül, mint egy kövér tengeri ragadozó. A túlsúlyos férfit émelyítő parfümillat lengte körül, ami fájdalmasan irritálta kifinomult szaglóérzékemet.
– Üdvözlöm Fred! – kiáltotta harsányan.
Válaszképpen rávicsorogtam, mert elcsökevényesedett hangképző szerveim egyre nehezebbé tették az emberi kommunikációt.
– Volna itt egy apróság, amit szeretnék megejteni műsorkezdés előtt!
A dagadt fickó műsornak nevezte a kegyetlen valóságshow-t, amelyben feltettem az életemet, amikor igent mondtam ajánlatára az intenzív osztály kórtermében.
Az engem érő baleset híre az egész földgolyót bejárta, ahogyan az is, amikor három évvel korábban minden vizes számban megnyertem az aranyérmet a Magyarországon rendezett olimpián.
Akkoriban hősként ünnepeltek bármerre jártam, mert ráadásként gyorsúszásban elért új világcsúccsal írtam be nevemet a sporttörténelembe. Népszerűbb voltam, mint egy rockénekes, miközben óriási kivetítőkön dicsőítették hőstetteimet. Időnként elkapott a gépszíj, gyakran találtam magam fényes lakosztályok selyem ágyneműi között kiéhezett nőstények karjaiban, drogmámorban hemperegve. Megesett, hogy úgy fogadtam az interjúért esdeklő riportereket, hogy azt se tudtam ki vagyok valójában. Az egyik médiasakált sosem felejtettem el, tésztaképén gúnyos vigyorral azon heccelődött, hogy sikereimet kimutathatatlan vérdoppinggal értem el, esetleg cápa DNS-el manipulálták képességeimet.
Pilates megjelenése fájó aktualitásként ébresztette fel az eltemetett emlékeket.
Amikor diadalutam után két évvel a világgazdasági válság mindenemet elvitte a kegyeimért versengő újságok egy lábjegyzetre sem méltattak. A szörnyűséges tengeri baleset kellett hozzá, melyet szánalmas roncsként éltem túl, hogy újra felfigyeljenek rám. Egy világcsúcstartó úszóbajnok, aki elvesztette mindkét lábát, már közlésre érdemes szenzációnak tűnt a számukra.
Emlékezetemből nehezen tudtam törölni az átélt rettenetet és az égő emberek sikolyát, akik önként vetették magukat a cápák közé, kegyes halált remélve. Én is ugrottam akárcsak ők, sóvárogva, hogy hajdani kondícióm maradéka ne hagyjon cserben. Dicsőségem azonban a múlté volt, a tenger örökmozgó ragadozóival nem vehettem fel a versenyt.
Sosem felejtettem el az émelyítő érzést, ahogy kegyetlen állkapcsok záródtak össze lábamon. A fájdalom kibírhatatlannak tűnt, még a tenger jeges hidege sem tompította. Így is menekülni próbáltam, miközben kiömlő vérem újabb ragadozókat csalt felém, de semmi esélyem sem lett volna a túlélésre, ha nem tűnik fel a látóhatáron egy légpárnás mentőhajó. Nagy erejű ultrahangdetektorokkal riasztották el a tenger fenevadjait, és bár a jármű személyzete meglepő gyorsasággal reagált, alig néhány túlélőt tudott csak kimenteni.
Láb nélkül nem akartam élni, de az öngyilkossághoz sem volt merszem. Kedélyemre sötét önutálat telepedett, nem engedtem, hogy az interjúért kuncsorgó riporterek a közelembe férkőzzenek. Ebben a kilátástalan helyzetben robbant be az életembe a kezét dörzsölgető Pilates, aki főnixként újjáéledő hírnevemet akarta meglovagolni. Alig voltam magamnál, amikor igent mondtam morbid ajánlatára, amely apró fénysugarat villantott fel a torokszorító sötétben.
– Mi segíthetünk magának visszatalálni a társadalomba, Durnham – duruzsolta a hájas médiamogul. – Ez persze költséges, magának pedig semmije sincs a hírnevén kívül, bár néha az is elég. Ha vállalja, hogy egy élő valóságshow keretében kimérát csináljunk magából és hajlandó egyenes adásban versenyt úszni egy nagy fehér cápával, mi megmentjük a nyomortól. A Mediacorp szakértői vissza tudják klónozni a lábát.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem kiszáradt szájjal.
– Nem vagyok génspecialista – vallotta meg Pilates –, de létezik egy módszer, amellyel el tudják hitetni a sejtjeivel, hogy a teste magzati állapotban van, és a szervezete egy mesterséges fejlődési folyamat végén regenerálja elveszett végtagjait. Hangsúlyozom, radikálisan új technológia, éppen ezért olyan drága, mintha expedíciót indítanánk a legközelebbi galaxisba. Egy világszerte napi rendszerességgel közvetített valóságshow azonban bőségesen kitermeli a költségeket. Magára most mindenki kíváncsi, a műsor megmozgatná az emberek lelkiismeretét, akik úgy éreznék, hogy segíteniük kell. Ott lennének a kvíz kérdések, az SMS-ek, az internetes közvetítés és a reklámokból befolyó nyereség, a fogadásokra pedig már most akkora érdeklődés van, amely rekordbevételt sejtet! Én mosom kezeimet, ha kihagyja élete nagy lehetőségét, Fred!
Igent mondtam neki.
Kordában tartott, lassú metamorfózis során alakultam át lázálom szülte tengeri lénnyé. Mivel tudták, hogy fájdalmaim lesznek, teletömtek érzéstelenítőkkel. Egy nagy fehér cápa mutált génjeit táplálták belém, és az érdeklődők az interneten keresztül, éjjel-nappal megfigyelhették a groteszk átalakulást. Azok sem maradtak le semmiről, akik a tévéműsorok szüneteiben sugárzott összefoglalók során követték mind szembeötlőbb deformitásomat.
Elsőként külső hámrétegemet vedlettem le, miközben érdesebb és ellenállóbb, sötét színű bőrt növesztettem. Mindeközben rengeteget szenvedtem és sokszor úgy éreztem, mintha életlen késsel nyúznák a bőrömet. Ha nem tartanak állandó megfigyelés alatt, valószínűleg már az első stádiumban ott hagytam volna a fogam.
Az otthonommá vált medence egy földalatti kutatóállomáson rejtőzött, ahol kilétüket szintetikus arctorzító maszkkal leplező technikusok vettek körül, kémiai adalékanyagokat keverve a testemet körülölelő vízhez.
A régi filmsztárok divatjamúlt fizimiskáját magukra öltő tudósok megszámlálhatatlan szörnyűséget láttak már életük során, de ami velem történt, az még nekik is sok volt. Igyekeztek leplezni undorukat, mégsem tévesztettek meg félrenézéseikkel. Verítékük megkeseredő szagából éreztem, ha elfogta őket a rosszullét.
Szúrós tövisként tört elő két lapockám között a jellegzetes, háromszög alakú hátuszony, amelynek látványa pánikba ejtette volna a fürdőzőket San Diego partjainál. Lassan, szinte millimétereként kúszott a fényre, a bőkezűen mért fájdalomcsillapítók ellenére is gyötrelmeket okozva. Szörnyű hangok törtek fel testem legbelsőbb üregeiből, miközben a vegyszerektől homályos víz fortyogott a vergődésemtől.
Deréktól lefelé erős farkuszony nőtt pedánsan eltüntetett csonkjaim helyén, nemi szervem óvatosan visszahúzódott testem mélyére, mintha megriasztották volna külső torzulásaim. Félig ember, félig állat kimérára hasonlítottam, kinek anyja földi nő, apja cápa volt. Egy Bosch ecsetjére méltó sellő képzetét keltettem, és viszolygással töltött el, amikor megpillantottam magam a kivetítőkön.
Nemcsak külső, hanem belső változások is végbementek bennem, érzékeim kiélesedtek, mintha finom műszerek keletkeztek volna elmémben. Sokkal távolabbra láttam és hallottam, mint addig, szaglásom intenzitása megnövekedett. Tudatomban domináns szerephez jutott a dualitás, egyszerre gondolkodtam emberként és tengeri ragadozóként, e skizofrén létállapot görbe tükrén keresztül szemlélve a külvilágot. Leírhatatlan mintázatokként érzékeltem az elektronikus jeleket és gyanítottam, hogy agyamban új idegpályák jöttek létre, melyeknek azelőtt nyomuk se volt. Legbensőbb titkaimba nem avattam be a Mediacorp tudósait, akiknek fogalmuk sem lehetett róla mi zajlik le átszerveződő tudatom mélyén.
Ők csupán a szembeötlő fizikai elváltozások adatait dolgozhatták fel, mint amilyen az volt, hogy háromszög alakú cápaagyarak vették át romló fogaim helyét, miközben állkapcsom szerkezeti felépítése elvesztette szokott formáját, azzal a szalagfűrészhez hasonló rendszerrel mutatva rokonságot, mely addig csak a tenger ragadozóit jellemezte.
Az ellenfelemül kiválasztott nagy fehér cápát Hammer névre keresztelték és elképesztő méretű példány volt. Jó hat méteresre saccoltam és a szemében csak üres közönyt láttam. Valószínűleg nem tudta eldönteni magában, miféle élőlény lehetek, de beszűkült ragadozóagyával nyilván furcsa kinézetű prédaként könyvelt el.
Valósággal eltörpültem mellette, de sorra legyőztem a tesztmérkőzések során, melyeket ultrahangkordonnal elválasztott medencékben vívtunk. Hammer az edzések alatt érdektelenséget mutatott, de éreztem, hogy szenvtelensége mögött titkos vágy lapul.
A felkészülés során elveszíthettem volna kötődésemet saját fajom iránt, ha nem érkeznek hozzám a szeretet és a büszkeség üzenetei nap, mint nap. Fogyatékos emberek tömege látott bennem összekötő hidat az elszigeteltségből a megértés felé. Résztvevő és biztató szavak özönlöttek az összes létező csatornán keresztül, hogy ne feledjem: a kirekesztettek mellettem állnak.
Megértettem, nemcsak önmagamért harcolok, hanem minden hátrányos helyzetű emberért, akit trauma ért élete során. Meg kellett mutatnom az egészségesek társadalmának, hogy egy roncsnak kikiáltott ember is képes győzni a természet erejével szemben.
Odaúsztam a medence sarkában várakozó Pilateshez, hogy kiderítsem, miféle apróságot tartogat a verseny kezdete előtt. Sok jóra nem számítottam, és mikor szafaládéujjai közt hivalkodó aranyszike villant ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy fogaimat a csuklójába mélyesszem. Ehelyett megdöbbentő önuralommal hagytam, hogy a fénylő penge a bal szemem alatti húsba vájjon, véres barázdát szántva arcomon.
– Ez az! – kiáltotta a kövér igazgató, mintha mozdulatával a sixtusi kápolna freskóival egyenrangú műalkotást teremtett volna. – Egy kis vér, hogy meghozza Hammer kedvét a vadászathoz!
Rugalmas hálóban eresztettek a tenger hullámai közé, az Erasmus nevű kutatóhajó fedélzetéről, ahová vízzel teli tartályában szállítottak egy helikopteren, akárcsak ellenfelemet.
A tajtékos habok lüktető anyaméhként vettek körül, miközben eluralkodott rajtam az érzés, hogy hazatértem. A startpisztoly dörrenése azonban eszembe juttatta, hogy ez nem az én otthonom, és hogy Hammert már a nyomomban van.
A verseny elkezdődött.
Kivártam, míg üldözőm hátuszonya felvillan a körülöttem örvénylő kavargásban, aztán siklani kezdtem a habok között. Lelkemen lázas izgalom lett úrrá visszatükrözve a mögöttem száguldó ragadozó felajzottságát. Karommal vadul tempózva szeltem a végtelen víztömeget, tekintetem előre szegezve, és beosztva minden csepp lélegzetem.
Nem rendelkeztem sem olyan áramvonalas testtel, sem akkora izomtömeggel, mint a nagy fehér cápa, a kopoltyúk hiányáról nem is beszélve, de könnyebb testsúlyom és szívós makacsságom javamra billenthette a mérleget.
„Meg kellett mutatnom a világnak, hogy nem vagyok halott – dübörgött agyamban a gondolat –, ha kiállom, a próbát a hírnév újra szárnyára kap. Megint a média favoritja leszek a legmélyebb pontról a csúcsra emelkedve, ahol rajtam áll, mihez kezdek az életemmel.”
Megfogadtam, ha sikerrel járok, nem csúszok vissza a züllés mocsarába, és nem feledkezem meg a temérdek biztatásról, melyet ismeretlenektől kaptam. Győzni akartam a megnyomorodottakért, hogy a külvilág ne nézhessen keresztül rajtuk.
Negyven kilométerrel arrébb várt rám egy sárga bója, ahová hamarabb kellett megérkeznem, mint üldözőmnek. Nem messze a kijelölt ponttól szenvtelen mesterlövészek várakoztak egy őrnaszádon, hogy kilőjék Hammert, ha megnyerem a harcot.
A szárazföldön valószínűleg égtek a bukmékerek vonalai, akik rekordmennyiségű fogadást kötöttek dicsőségemre és bukásomra. Föld körüli pályán keringő műholdak közvetítették heroikus küzdelmem minden mozzanatát, melynek során ellenfelem képtelen volt lefaragni a hátrányát.
Szinte éreztem, hogy felhevült emberek tömegei szurkolnak a televíziók képernyői és a számítógépek monitorai előtt, hogy célba érjek végre.
Talán jó néhány templomban megkondították a harangokat, és úgy gondoltam, különböző vallások fogyatékos hívei küldenek imákat értem istenükhöz. Valószínűnek tartottam, hogy a süketek, vakok és bénák, közös megváltójukat látva bennem, egy azon pillanatban küldik fohászaikat az ég felé.
Hamarosan egyértelművé vált, hogy Hammer lemaradt tőlem, miközben megerőltetéstől zihálva, zsibongó karral érintettem meg a sárga bóját.
– Uram – jutott el érzékeimhez az őrnaszádon várakozó fegyveresek parancsnokának hangja –, a fickó megcsinálta! Kilőhetjük a nagy fehéret?
– Nyavalyát! – csattant fel Pilates. – Pufogtassanak csak, de senkit ne találjanak el, hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján!
A médiamogul nem akart súlyos milliókat áldozni rá, hogy újra teljes értékű ember legyen belőlem és bízott benne, hogy Hammer elvégzi a piszkos munkát. Furcsa, de meglepetés helyett megkönnyebbülést éreztem. Pilates a saját anyját is hátba szúrta volna néhány dollárért.
Gyilkos lövedékek szaggatták körülöttem a vízfelszínt, miközben Hammer mázsás torpedóként száguldott felém.
Azt hiszem, hogy a verseny nézői egyszerre fojtották vissza lélegzetüket az egész világon.
A nagy fehér cápának eszében sem volt bántani engem.
Metamorfózisom kezdetén észrevettem, hogy szellemi összeköttetés jött létre közöttünk, amely telepátiához hasonlított. Úgy gondoltam, a jelenség vagy minden cápafajnak létező sajátossága, amit az emberiség még nem fedezett fel, vagy az elmémben végbemenő rejtélyes változások egyik mellékhatása.
Hammer saját fajtájabelinek vélt; apró termetem miatt azt hitte, hogy egy nőstény elragadott kicsinye vagyok, akit a kétlábúak őrült kísérleteikkel a maguk képére formáltak. Ez nevetségesnek tűnhetett volna, ha az állat már napokkal a verseny kezdete előtt nem változtat nemet, ami a nagy fehér cápa egyik olyan elképesztő képessége, melyet a fennmaradásért vívott harc során alakított ki.
Hammer átalakult nősténnyé, amellyel bizonyította, mennyire komolyan gondolja az anyaság szerepét. Noha Pilates megsebzett, a tengeri ragadozó nem gyilkos szándékkal követett, hanem azért, hogy megoltalmazzon.
Amikor odaért hozzám a sárga bójánál gyengéden megbökött, hogy továbbhaladásra ösztökéljen.
Ahogy a világűr távolában keringő műholdak közönyös optikáira gondoltam, a döntés csak egy pillanat műve volt. Leróttam adósságomat a fogyatékos emberek felé, megnyertem nekik a versenyt. Eljött a pillanat, hogy új életet kezdjek, tiszta lappal, egy olyan világban, ahol esélyem sem lehetett volna kísérletezni. Megindultam új anyámmal a nyílt tenger felé, miközben a fegyveresek befejezték bohózatba illő színjátékukat az őrnaszád fedélzetén.
Magam mögött hagytam mindent, a média mocskát, ostoba embertársaim üres életét, mert hívott tenger és a szél, hogy magához öleljen a hullámok érintése, kimosva belőlem minden bánatot. Pillantásomat a nagy kékségre szegezve lelkesen tempóztam hatalmas oltalmazóm oldalán, aki mellett újra gyermek lehettem, eltelve örömmel, hogy végre igazán szabad vagyok.
Ekkor szólalt meg, az eksztázis csúcspontján Pilates síkos hangja a fejemben.
„Fred… halló, Fred… veszi, amit mondok… halló…”
Jeges borzadály fogott el a tudattól, hogy gusztustalan lénye csúszómászóként vonaglik elmémben.
„Aha, látom! Technikusaink jelzik, hogy a kapcsolat él közöttünk… na, akkor jól figyeljen rám!
Amikor tovább úszott Hammerrel, szerződést szegett a Mediacorppal szemben… a személyiségprofilosaink kilencven százaléka előre megjósolta, hogy nem akar majd visszatérni az emberi társadalomba…
Tudnia kell, hogy ami a fejében van, az nem egy egyszerű kommunikátor, hanem műholdas követő és csapásmérő rendszer is…
Hammer koponyájában is elhelyeztünk egy hasonlót…
Maguk ketten még mindig a Mediacorp tulajdonai, és a műsor folytatódik, ahogy eddig, csak ezen túl egy cápaember és új barátja mindennapjairól fog szólni…
A show megy tovább, barátom, és ha nem tetszik a viselkedésük, mindketten a bőrükön fogják megérezni…
Elsőnek Hammert öljük meg, utána magát, ha eszébe jutna, hogy nem engedelmeskedik…
Egyelőre ennyi, ha valamilyen ötletünk támad magukkal kapcsolatban, ezen a csatornán fogok jelentkezni…
Addig élvezze ki az új életét, Durnham, ficánkoljon a szabadságban, majd hívjuk!”
Lassan, jéggé dermedt szívvel úsztam tovább fogadott anyám oldalán. Úgy éreztem, a fölöttem izzó napkorongot sötét fátyol takarja el. A szemem égett, de nem ejtettem könnyeket, miközben a szabadság illúziója mindörökre szertefoszlott.
Nem árultam el Hammernek fájdalmamat, ő pedig nem vette észre bánatom.
Szerencse, hogy a cápák nem tudnak sírni.