Anna kihúzta a vastag, poros könyvet a polcról. Fehér, kiszáradt, sebes kezével végigsimított a borítóján. A méretes koszréteg alól zöld bársony bontakozott elő, de se cím, se jelzés nem állt rajta. Csak egy keményfedeles borító volt. Anna azonban biztosan érezte, hogy ez az. Ennek kellett lennie. Már érezte a bizsergést a kezében. Felsóhajtott. Annyi szenvedés, annyi harc, annyi fájdalom… és most itt a kulcs a kezében. A kulcs, amely emberek ezreinek életét mentheti meg, és amely megelőzheti a véres, kegyetlen háború kitörését.
Magához szorította a könyvet, és felegyenesedett. Szívét büszkeség öntötte el. Büszkeség, és mérhetetlen fájdalom. Erikre gondolt, és arra, hogy a fiú mennyire küzdött ezért a percért. Képes volt meghalni érte… A könyvért, amit most a kezében tartott. Érezte a hosszú évek alatt megkeményedett bársonykötést az ujjai alatt. Ez volt mindennek a kezdete, és ez lesz mindennek a vége is. Már csak ki kellett jutnia vele a romos könyvtárból.
Megfordult, és a kijáratot kereste. Az, ahol bejött –pontosabban beesett –már régen beomlott, de tudta, hogy kell lennie egy másiknak is, egy kizárólag belülről nyithatónak. Rövid habozás után a gyertyatartó után nyúlt, és megvilágította maga előtt az utat.
– Anna –hallotta a túlzottan is ismerős hangot. Megtorpant. Denevér állt vele szemben, száját gonosz mosolyra húzva. Hallottszín kezét a könyvért nyújtotta.
– Ugye te sem hiszed, hogy odaadom? –a lány remegett, de hangja kemény volt és határozott. Annyi fájdalmat okozott már neki Denevér, hogy nem tudott félni tőle. Egyenrangúnak érezte. Talán a bosszúvágy, talán a kiégett üresség okozta, de rettegés nélkül nézett fel a sötét sziluettre.
– Nem. De úgy gondoltam, egy próbát megér.
Denevér meglendítette a palástját. A gyertya elaludt. Anna nem hallott mást, csak a saját zihálását.
1.fejezet
A varjak
Borús, hideg októberi reggel volt. A sebes szél megsárgult leveleket görgetett a repedezett betonon. A súlytalan ökörnyálak megragadtak a kopasz fák ágain, és mint a megtépázott függönyök, hajlongtak a levegőben. A házak kéményéből csípős szagú füst gomolygott fel, jelezve az első hidegek beköszöntét. Az emberek vastag kabátjukba burkolózva, fejüket lehajtva, szótlanul baktattak az utcán. Az egész város csendes volt. Még az autók hangja is megszűnt létezni, pedig aki tehette, nem gyalog indult el otthonról. Egyedül a buszok pöfékeltek szüntelenül, fekete gőzt okádva a hideg levegőbe.
Anna a járdára meredt. Nem nézett fel, még akkor sem, amikor egy cigarettázó fiú egyenesen az orra elé fújta a füstöt. Csak magában szitkozódott, és remélte, hogy valamelyik tanár arra téved, és észreveszi a tilosban járókat. A „felsőbb körökben” mozgó diákok, valamint azok, akik hozzájuk akartak tartózni, minden reggel az újságosbódé mellé jártak bagózni. Anna nem sokat foglalkozott velük, de akadtak néhányan, akik különösen kötekedők voltak. A lány azonban nem állt le velük vitatkozni. Így előbb-utóbb békén hagyták.
Egy nagy széllökés majdnem a falnak taszította, amikor belökte a kaput. Végigsietett az elfagyott virágok és ökörnyálakkal teleaggatott fenyők által övezett járdán, és belépett az iskolába.
Szeretett ide járni. Voltak barátai, nem tanult rosszul, és általában az órákat is élvezte. Csak az osztályát nem szerette.
Nem mintha olyan rossz osztály lett volna. A legtöbb diákkal jóban volt, és csak néhányukról volt rossz véleménnyel, de mégis… valahogy nem alakult ki az osztályközösség, nem volt csapat, csak klikkek, és áskálódás. Rengeteg áskálódás az osztálytársak háta mögött. Annát, aki –a volt osztályfőnöke, az édesanyja és barátai szerint –„fejlett igazságérzettel rendelkezett”, mérhetetlenül zavarta ez a kétszínű viselkedés. De legyőzte magában a kényszert, hogy mindenkinek megmondja a véleményét; inkább csak mosolygott, és lenyelt mindent. Így békésebb volt az iskolában eltöltött –immáron –három év. Anna az utolsó évét taposta, és már határozott elképzelései voltak arról, hogy mi szeretne lenni. A „fejlett igazságérzeté”-ből kiindulva már néhány éve eldöntötte, hogy ügyvédnek áll, és harcol az olyanok ellen, mint az osztálytársai.
– Bocs, nem vettelek észre –Annát ezek a szavak ragadták ki gondolatai közül. Felnézett, és egy meleg, barna szempárral találta magát szemben.
– Tessék? –kérdezte sután.
– Bocsi –ismételte a fiú kedves mosollyal.
– De miért?
– Hát mert neked mentem.
– Nekem?
– Igen. Épp az előbb –a fiú zavartan nézett rá.
– Ó… nem vettem észre. De… semmi baj.
– Akkor jó. Szia.
– Szia.
Anna folytatja útját a lépcsőn. Ismét gondolataiba mélyedt, most éppen készülő regénye javítgatásán törte a fejét. Szinte öntudatlanul nyitott be osztálya ajtaján. Nem is köszönt, csak leült a helyére, és elővette a táskájából a jegyzeteit.
– Szia –köszönt nyomatékosan mellette ülő barátnője, Kriszti.
– Pillanat… -Anna szemeit összehúzva egészítette ki a negyedik fejezetet az imént kigondolt részlettel. –Szia –nézett fel, mikor elkészült. –Ne haragudj, féltem, hogy elfelejtem. Nem tudtam, mi hiányzik a fiú jellemzéséhez… de most megtaláltam.
– Örülök. Lassan már ki is adhatnád.
– Attól még nagyon messze vagyok –nevetett Anna. –És különben is, egy csomó pénzbe kerülne. Majd ha lesz saját keresetem.
– Te tudod. Lejössz velem a büfébe? Nem hoztam inni…
– Persze.
Anna a táskájába rejtette regényét, és elindult Kriszti nyomában. Alig léptek ki a terem ajtaján, a lány ismét belebotlott a pár perce látott fiúba. Az még mindig kedvesen mosolygott, és benyitott a szomszédos ajtón.
– Hmm… aranyos –nevetett Kriszti.
– Ne gondolj mindig rosszra.
– Talán elkél neki egy kis idegenvezetés.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy új fiú. A múlt héten költöztek ide az Alföldről.
– Honnan tudod?
– Ugyan már, ismered Vikit. Mindig mindent elsőkézből tud. Én pedig mellette ülök…
Anna visszafordult, de már nem látta a fiút. Elmosolyodott.
– Talán tényleg nem jönne rosszul neki az idegenvezetés.
Az időjárás délutánra sem változott semmit. Ha lehet, a szél még erősebben fújt, a város pedig egyre csendesebbé vált. A nap elbújt a vastag felhőréteg mögé.
Anna egykedvűen indult haza. Arcát sáljába temette, de orrát még így is csípte a hideg levegő. Összehúzta magán a kabátot, és sietős léptekkel elindult.
Éppen az egyik kihalt kereszteződésen ment volna át, amikor egy varjú szállt le elé. Közvetlenül a lábfeje mellé. Anna megijedt. Nem is attól, hogy az állat ilyen közel merészkedett hozzá, hanem attól, ahogyan ránézett. A tekintete, mintha nem is egy madáré lett volna, fenyegetést üzent. Rezzenéstelen tekintettel bámulta a döbbent lányt. Anna habozott, majd tovább indult volna, de ekkor egy másik varjú is leszállt, ez is közvetlenül a lába elé. Nem engedték elmenni.
Anna első gondolata az volt, hogy leveszi a hátáról a táskáját, és elhajtja vele az állatokat. Már nyúlt volna érte, amikor beszélgetés hangjaira lett figyelmes. Az egyik beszélő, egy fiú, mintha ismerős lett volna…
– Ne szórakozz velem, nincs időm. Nem várhatok.
– Erik, tudod, hogy az nem olyan egyszerű.
– Te vállaltad. Önként és dalolva –Anna rájött, ki lehet a beszélő. Az új fiú, akivel aznap kétszer is összefutott.
– Mi mást tehettem volna?
– Ez volt a helyes választás. De így nem tudok veled mit kezdeni. Szükségem van arra a címre.
– Nem tudom ilyen gyorsan megszerezni –a másik férfi hangja magasabb volt, néha-néha megremegett. Anna még a lélegzetét is visszafojtotta. A mellette lévő ház falához lapult. Már nem fázott, és azt sem vette észre, hogy a varjak nincsenek a lábánál. –Ha észreveszik, hogy megpróbálom elolvasni, Denevér rögtön rájön, és megölet.
Anna szeme elkerekedett. Arrébb osont, és kilesett a ház mögül. Az ismeretlen férfi háttal állt neki, Erik a hátát a falnak vetette. Arca nyúzottnak tűnt. Komoran nézte a másikat.
– Ha nem szerzed meg, én öllek meg, és ezt te is tudod –mondta sötéten. Anna visszahúzta a fejét. Szíve hevesen vert. „Mibe tenyereltem bele?” –gondolta kétségbeesetten. Menekülni próbált, de ekkor ismét megjelentek a varjak. Nem engedték el.
– Mi volt ez a zaj? Mi volt ez, Erik? Ha kihallgattak minket… ha Denevér megtudja…
Nem érkezett válasz. Csak lassú, kimért lépések zaja hallatszott. Anna pánikszerűen cselekedett: lekapta a hátáról a táskáját, és úgy tett, mintha keresne benne valamit. Nem nézett fel, pedig látta Erik árnyékát, és érezte a kellemes parfümillatot.
– Ismét összefutottunk? –kérdezte a fiú. Anna felnézett, meglepetést mímelt.
– Nem szabadulsz –mosolygott. Összehúzta a táskáját, és visszavette a hátára. –Nem találom a kulcsom. Tudod, itt lakom nem messze. Talán az iskolában hagyhattam.
– Nézd meg a padodban. Egyszer én is ott felejtettem.
– Jó ötlet. Egyébként Anna vagyok.
– Erik.
– Hát akkor… majd holnap.
– Holnap.
Anna hátat fordított. Nem mert visszanézni, de tudta, hogy a fiú követte szemével, amíg el nem tűnt a sarkon.
2 hozzászólás
Egyszerűen csodálatos! Imádok ilyen jó írásokat olvasni.
Üdv:Tibi
Köszönöm szépen! (Pirulok=))