Megbocsátás

Az emberek alapvetően jók. Így gondolta. Hinni akarta, hogy így is van. Hogy ami elromlott az megjavítható, hogy aki bántotta a másikat, az majd virágot visz, hogy az emberek megbocsátanak.
Ám tudta, hogy a megbocsátásig nagyon hosszú az út. Az emberek szeretik dédelgetni a sérelmeiket és versenyezni azon, hogy melyikőjüknek fáj jobban. Görcsös egy társadalom ez. – sóhajtott nagyot. Az emberek szeretnek szenvedni. Persze ezt látja mindenütt. Hogy mosoly helyett grimasz van. Pedig példát lehetne venni, mondjuk a brazilokról. Ismert egy srácot, akinek az arcán mindig az őszinte mosoly volt, s a szeme úgy nevetett, ahogy soha senki másé. Tiszta szívből, igazán. Arra nem jött még rá, hogy a saját népe miért nem tud mosolyogni. Miért nem tud megbocsátani? Miért nem tudnak boldogok lenni azzal, ami van?
Miért kell mindig a másét nézni? Miért kell erőn felül teljesíteni, megfelelni? És kinek akarnak állandóan megfelelni?
Akkor lenne itt jó világ, ha az ember ugyan megjegyezné a sérelmeit, de tudná kezelni. Helyén tudná kezelni őket. Tanulna az őt ért traumákból, s felépítene egy jobb, új világot. De ez nem egyszerű, s nem mindenkinek adatott meg a megbocsátás képessége. Sokszor nem is kellene a megbocsátáshoz nagy dolog. Szimplán annyi, hogy megpróbáljunk a másik fejével gondolkodni. Hogy mit, miért tett. Ám ez az elvakult fájdalomban és önzésben ez gyakorta nem megy. Ha már tudunk hinni abban, hogy jobb lesz, hogy az elromlott dolgot nem kidobni akarjuk, hanem megjavítani, talán akkor képesek vagyunk a másik fejével is gondolkodni. Racionálisan. Tudta, hogy ez hideg szó. Süt belőle az érzéketlenség, az a fájó érzés. Maga sem tudta miért ez jutott eszébe. Hiszen a hideg nem éget. És valahol mégis. Ellentét feszül a szóban magában is. Racionális. Ráció. Ész, értelem. Hiszen az értelemben van érzés. Van benne érzékelés. A racionalitás sem hideg többé. Érzékelhető. Az által, hogy minden egészet alkot, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Hogy amit csapásként él meg az ember, az lehet, hogy próba. Próbája annak, hogy vajon a két ember megérdemli-e egymást. Esetleg előjátéka – bár erre gondolni sem szeretett -, valami másnak, nagyobb próbatételnek, amit a sors két emberre mér. S ha a picit nem állják ki, akkor vajon érdemesek lesznek-e a nagyobbra? Hosszú út vezet a megbocsátásig. De ha az ember tudja, hogy mindketten szeretnék, akkor talán könnyebb.
Idő és türelem. Közhelyként hangzik, de az idő annyi mindenre megadja a választ. Ezt is nagyon jól tudta, közben persze az járt az eszében, hogy ma mindenki annyira türelmetlen. Hogy mindent azonnal akar a gyarló ember. A megbocsátást is. Holott a megbocsátás olyan kicsit, mint a halál. Sok türelem, sok sírás, rengeteg düh és kirohanás szegélyezi útját. Párhuzamosan haladnak. – kockáztatta meg magában. A gyászhoz is idő kell, ahhoz, hogy az ember elfogadja, hogy nincs visszaút, hogy ami megtörtént már másképp nem lesz. Idő kell ahhoz, hogy elengedje azt, akit szeretett. A megbocsátás hasonló. Idő kell ahhoz, hogy az ember végigélje a stádiumokat. A fájdalmat, a csalódást, a dühöt. De – és itt szinte hangosan felkiáltott -, de a megbocsátás épp attól másabb a haláltól, hogy van lehetőség mérlegelni, hogy nem egyoldalú, hogy benne van az újrakezdés, a más alapokon nyugvás. Benne van a milyenség megváltoztathatósága. Aki meg tud bocsátani másnak az nagylelkű. Ritka erénnyel felvértezett. Mert nem könnyű és sokszor nem is hálás megbocsátani. Magunknak még csak-csak megy, de másnak?! Mást nehezebb felmenteni a vélt, vagy valós bűne alól, mint magunkat. Gyarlóak vagyunk. – állapította meg már sokadjára. És mégis meg kell tenni! Gyakorolni kell a megbocsátást! Épp úgy, mint a mosolyt. Kis lépésekkel, de annál nagyobb erővel. Türelem, megbocsátás. – mosolygott a szembejövőre. S ez a kis mosoly egy újabbat szült, s észrevette, hogy az emberek szép lassan visszamosolyognak rá, a Nap kisüt, s talán megbocsátani is könnyebb lesz már.