Odakint csendesen havazott. Esett egész éjjel. A falut reggelre összefüggő hótakaró fedte be. Fekete csúnya varjak köröztek a fenyves fölött. A kéményekből füstcsíkok kapaszkodtak az ég felé, kavarogtak, tekeregtek a cikázó hópihék között.
-Végre szép fehér karácsonyunk lesz. -jegyezte meg Éva, ahogy kinézett az ablakon-. Istvánt ez nem érdekelte, igazán ez sem. Őt semmi nem érdekelte. Belemerült a tegnapi újságba, amiben talán már egyetlen sor sem volt olvasatlanul.
-Figyelsz rám egyáltalán? –fordult felé Éva, kezével gömbölyű pocakját simogatva. A hetedik hónapban bizony már egyre fárasztóbb lett az édes pici teher. Fáradt, ingerlékeny lett, de próbálta türtőztetni magát. Csak egyedül viselte a terhesség örömét, de kínjait is. Nem csak fizikai, de lelki téren is. István ebben nem bizonyult partnernek, de az utóbbi időben szinte semmiben.
-Hozzád beszélek István! Figyelsz rám?-Kérdezte újra.
-Figyelek hát, de kit érdekel milyen lesz a karácsony. Inkább azt mond meg, ebben a rohadt faluban miért tizenegyre ér ide az újság? Persze a postai díjakat örökké emelik, de egy szaros hírlapot nem lehet időben kihozni. Be fogok írni a tv-be, meg fogom…
-Téged csak az a rohadt újság érdekel, meg a meccs, meg a keresztrejtvény. Más is létezik István. Itt hordom a fiadat a testemben, de téged ez sem érdekel. Milyen ember vagy te egyáltalán? Azt mondtad, ma elmégy anyádhoz, kérsz pénzt tőle. Előbb-utóbb kikapcsolják a villanyt, ha nem fizetjük be az áramszámlát. Már négy hónap elmaradásunk van.
István felpattant a fotelból, az újságot a földre dobta és odalépett Évához. Két kézzel megmarkolta a megrémült asszony vállát és az arcába ordított:
-Na drágaságom, ide figyelj! Igaz mondtam, hogy kérek anyámtól, de vedd tudomásul, ő nem bankár. Oszd be úgy a pénz, legyen az áramra is. Ebben a hónapban már harmincezret adtam a szép kis kacsóidba. Erre te mit csinálsz, összevásároltál minden gyerekcuccot, egy csomó szar bóvlit, miközben a gyerek még a hasadban van. Hát vidd be a babaholmikat a kirendeltségre, hátha beszámítják az áramszámlába.
-Nem nekem kellet a gyerek.-csattant fel Éva- Te akartad, hogy szüljek neked egy bébit. Mit gondolsz, ha megszületik beállítjuk egy sarokba mint egy padlóvázát és gyönyörködünk benne? A gyerek pénzbe kerül. Ennie kell, öltözködnie, ha beteg orvoshoz kell vinni, gyógyszert kell venni.
-Ha-ha-ha-kacagott gúnyosan István. Te aztán tudod mibe kerül egy gyerek. Úgy beszélsz, mintha egy tucatot felneveltél volna. Látod az a fajankó férjed még arra sem volt képes, hogy 8 év alatt gyereket csináljon neked.
-Őt hagyd ki a játékból! Igaz, hogy gyerekünk nem született, de legalább még velem élt emberszámba vett. Nem úgy mint te. Te csak cselédnek tartottál, de ennek rövidesen vége, ha a pici világra jön. Vagy besegítesz a háztartásba, vagy eszel hideget, hordod a koszos ingeket, zoknikat.
-Na erre külön kíváncsi vagyok-zárta le a vitát István és visszatelepedett a fotelba. Az újságot most valami ponyvaregény váltotta fel.
Éva visszaballagott az ablakhoz, figyelte az aláhulló hópelyheket. Szeme sarkából kifordult egy könnycsepp, végiggurult a terhességtől foltos arcán és rápottyant gömbölyű hasára.
Valahogy másképp képzelte el a kis jövevény érkezését. Amilyen hirtelen fellángolt a szerelme István iránt, olyan gyorsan be kellett látnia, hogy tévedett. István durva és arrogáns let pár hónap együttlét után. Olyan családban nőtt fel, ahol az apa tejhatalmú úrként szinte rettegésben tartott mindenkit a családban. Számára ez volt a természetes és ezt előszeretettel alkalmazta Évával szemben is. Kár, hogy késő jött rá, akkor már terhes lett. Mindenáron meg akarta tartani a gyereket. Lászlóra gondolt, már ezerszer megbánta, hogy elhagyta Istvánért.
-Gondolataiból csöngetés zökkentette ki. A postás csöngetett. Táviratot hozott Évának. A városi kórházból jött a távirat. Értetlenül olvasta:
Tisztelt Asszonyom!
Férjét ma 04 órakor agyvérzés gyanújával szállítottuk a kórház intenzív osztályára. Állapota válságos. Az életveszély elhárítására koponya műtétet hajtunk végre.
Érdeklődni a központi telefonszám 6-os mellékén, vagy az intenzív osztály közvetlen számán lehet.
Váratlanul érte a távirat. A napokban múlt egy éve, hogy elváltak útjaik. Azóta semmi hírt nem hallott róla. Nem tudta hol van, mit csinál, hogy viselte a szakítást. Fogalma sem volt, mit tegyen. Mindenesetre a táviratot zsebre dugta, nem akart szólni Istvánnak a történtekről.
Visszadöcögött a szobába és a friss újságot István elé csúsztatta. A friss lap kizárta párját a családi környezetből. Belemerült, tudomást sem véve Éváról. Évának most pont ez hiányzott, hogy nyugodtan összeszedje a gondolatait.
Egy év nagy idő, talán László is talált valakit, csak mivel papíron még férj és feleség-ként szerepelnek, a kórház automatikusan ide címezte a táviratot.
De mi van, ha nincs is senkije? Mit csináljon?
Telefonálni kellene Jutkától,-villant át az agyán-és megtudni mikor műtik, vagy ha már megműtötték, sikerült e a beavatkozás?
Magára kapta a kabátot, és odavetette Istvánnak: -Át megyek Jutkához. Beteg a kicsi, meglátogatom.
A férfi felpillantott ugyan az újságból, de ezzel kimerítette az összes reagálást a bejelentéssel kapcsolatban.
Jutka, a barátnője igazi menedék volt Éva számára, ahová el lehetett vonulni, kisírhatta a bánatát, elmondhatta minden búját-baját, de megoszthatta vele az örömét is. Régen ismerték egymást, szinte tudták egymás gondolatait is. Jutka szerette Lászlót és egy ideig orrolt is barátnőjére, mikor különváltak. Istvánt a kezdetektől nem tudta befogadni, sőt mikor észrevette az Évával szembeni durva viselkedését, attól fogva egyenesen utálta. Kizárólag akkor látogatta meg Évát, ha biztos volt benne, hogy István nincs otthon. De a férfi is érezte az ellenszenvet, így ha tehette kerülte Jutkát. Sokszor szemére vetette Évának, hogy pont ilyen nővel kell neki összejárni. Az „ilyen nőt” azért hangsúlyozta ki, mert Jutka a maga módján-ki tudja mi okból- zárkózott életet élt. Teherbe esett valakitől, de senki sem tudta ki a gyerek apja. Megszülte a kis teremtményt és egyedül neveli teljes odaadással. Még legjobb barátnőjének sem árulta el a titkot.
A hó még mindig nagy pelyhekben szállingózott. Szerencsére nem kellett messzire mennie, alig ötven méterre lakott tőlük Jutka. Belépett a kapun, megsimogatta az ismerősként elészaladó fehér kuvaszt. Ismerte a járást. Az előszobában lehúzta havas csizmáját. Bekiálltott: -Sziasztok, itthon vagytok?
Peti a kis pöttöm totyogott elé. Homlokon csókolta, felkapta és kétszer-háromszor körbefordult vele. Peti hangosan kacagott.
-Gyere be!-hallotta Jutkát a konyhából.
Mizujs?
Előkotorta a táviratot, és odanyújtotta.
-Ma kaptam, fogalmam sincs, mit tegyek?
Jutka gyorsan átfutotta és látszott rajta, hogy őt is meglepte. Nem is annyira meglepetés, inkább a sajnálat tükröződött az arcáról.
-Hívtad már a kórházat?
-Nem, Istvánnak nem mondtam el, nincs most munkájuk az időjárás miatt, és otthon van. Majd innen felhívom.
-Jó tetted, úgy is csak a megjegyzéseket tenné az a léhűtő!
-Ne beszélj így róla!- próbálta védeni Éva, igaz nem nagy meggyőződéssel.
-Na jó, ezt hagyjuk, nem akarok most ebbe belebonyolódni, a véleményemet meg amúgy is ismered.
Bevonultak a szobába és felhívták a kórházat. Az ügyeletes készségesen adott felvilágosítást, de megnyugtatni nem tudta őket. A hír valóban igaznak bizonyult. Jelenleg László állapotában semmi változás. Most készítik elő a koponya műtétre, biztosat, csak utána lehet tudni, vagy legalább is valamivel többet.
Késő délutánig beszélgettek. Nem kívánkozott haza, holott tudta, Istvántól megkapja a beosztását. Kívánta a gyermeket, de félelem fogta el ha rágondolt, hogy hamarosan meg kell szülnie. Szerette volna a szíve alatt hordani időtlen-időig, érezni azt a mámorító érzést, hogy a kis rugkapáló a hasában csak és kizárólag egyedül az övé.
Persze ehhez is gyávának érezte magát, mint ahogy gyáva István útját is kiadni.
Lászlóra gondolt, hosszú idő óta most igazán hiányzott neki. mennyivel másabb lett volna, ha…csak az a rengeteg HA ne lenne. Nem tudta mit csináljon. Jutka azt tanácsolta, látogassa meg a műtét után a kórházban Szerinte ennyit megérdemel tőle. Megígérte, és ezzel búcsúzott el a barátnőjétől. Félve indult haza.
Jól sejtette, mi vár rá otthon. Még be sem lépett az ajtón, István már ordított. Talán ha nem terhes neki is ment volna, így megúszta egy földhöz vágott hamutárcával és egy bevágott ajtóval. Ahogy a férfi elrobogott otthonról, újra csend lett. Letérdelt a szőnyegre, felszedegette a hamutárca darabjait. Egy szilánk felhasította az ujját, a vér rácsepegett a ruhájára. Papírzsebkendőt kotort elé, becsavarta a sebet, leült a fotelba és csendben sírdogált.Tudta, hogy Istvánt ma csak a vendéglő zárása után látja újra, természetesen részegen.
Lassan megnyugodott, ahogy egy éve minden alkalommal a mostani ordibálás után is elszállt a haragja. Beletörődött a sorsába. Saját magát hibáztatta, amiért olyan sokáig volt Jutkánál.Tudta, hogy Istvánt ha nem szolgálja ki, inkább éhen marad, de nem képes az ételt megmelegíteni, és most miatta maradt ebéd nélkül.
Nem baj, gondolta, mire hazajön csinálok neki valami ínyencséget, az majd kiengeszteli. A tudat megnyugtatta és már nem is gondolt Lászlóra, hiszen fontosabb a gyermekének az apja.
Kint a havazás elállt, feltámadt a szél, ütemesen csapkodta a nyitva hagyott kis kaput. A nyikorgása olyan volt, mintha a távolban egy álmából felriadt kisgyerek sírna, nyöszörögne.
[URL=http://www.abbcenter.com/oregsam_versei]öregsam versei[/URL]
1 hozzászólás
Kedves Sam ! Hát itt vagyok, végigolvastam, jónak fordulatosnak tartom ezt a folytatást is, de bevallom hiányzik Kriszta. Hol vesztettem el őt? Mégcsak célzás sincs rá. Gondolom a következőben találkozom vele is. Tudom, hogy Éva László első felesége, de mégis, egy fél mondattal megnyugtathattál volna, mi van Krisztával. Bizonyá ra akövekzetőben ezt is megtudom. Ezért is várom annyira.
szeretettel: fefo