A város szikrázott az ünnep fényeitől. Csípős, hideg szél futkározott az utcákon, pirosra festette az emberek arcát. László behúzott nyakkal, felhajtott kabátgallérral baktatott, léptei tompán kopogtak a járdán. Haragudott magára, és borzasztó gyűlöletet érzett Kriszta iránt. Most amikor eldöntötte, hogy hozzá költözik, szétzúzta minden álmát. Pedig mennyire bízott benne. Nem akarta elhinni, hogy ennyire kétszínű lehet valaki. Hogy tehette ezt vele? Újra maga előtt látta a konyhában történteket. A gondolatra megint elfogta a remegés. Szíve érezte egyre szaporábban ver. Észre sem vette, megindult a hóesés. Sűrű, nagy pelyhekben esett. A szél szembetámadta, fújta arcába, nyakába a hideg hókristályokat. Fejét leszegte ,és ballagott előre céltalanul, maga sem tudta, merre. -A büdös életbe nem lépem át többé a küszöbét .- fogadkozott magába.- Minden nő egyforma, aljasak, hazugok. Szakadna le ez a rohadt ég, bár csak döglenék meg! Minek kellett nekem ez az egész? Meg voltam Én nélküle is eddig, ezután is megleszek A hó egyre sűrűbben esett, az utcai lámpák már világítottak. A járdán vékony hóréteg kavargott a szélben. Az út menti fák meg-megrázva magukat szabadultak meg az ágaikon csapdába esett hópelyhektől. Lászlót újra elfogta a remegés, talán a hidegtől, talán a rázúdult gondoktól. Szája szélét összeharapva próbálta fogai vacogását megakadályozni. Inni kellene valami erőset -gondolta- miközben kereste tekintetével, hátha ráakad valami presszóra, vagy kocsma félére. Befordult a Park utcába, úgy emlékezett itt van valami borozó. Mindegy, csak meleg legyen, és inni lehessen benne. Egyre erősebben havazott. Gallérját felhajtotta, meggyorsította lépteit. Szemből egy férfi haladt el mellette, majd érezte, hogy megfogja a vállát. Ösztönösen félre rántotta magát, majd hátrafordult. A férfi egyenest a szemébe vigyorgott. Fogalma sem volt, hogy ki lehet, és mit akar tőle.
-Hé Öreg! Meg sem ismersz? Ezt nem hiszem el! Mond, hogy csak ugratni akarsz és szegény szomorú lelkem megnyugszik, hogy nem felejtetted el a cimborádat. -Ne haragudj, csak el voltam gondolkozva-nyújtotta meg a szavakat László, ezzel is időt akart nyerni. Minden hiába. A hang és az arc bár ismerősnek tűnt, nem tudta előcsalogatni a hozzá kapcsolódó emlékeket. -Pepi vagyok, Kiss Zsolt a seregből. Ennyire megváltoztam volna? Te semmit sem változtál Öreg, ezer ember közül megismernélek. Mesélj Lacikám, mi van veled? Mit keresel ebben a unalmas városban? -Itt lakom, volt egy kis dolgom, már végeztem, gondoltam megiszom valamit. Iszonyú hideg van. -Helyes, erre Én is vevő vagyok. Asszony, család van Lacikám ? -Nem, elváltam -Végre egy boldog ember! Ezt feltétlen meg kell ünnepelni. Voltál már a Tűzkoronában? Ha nem most nem hagyhatod ki, Pazar hely! -Nem voltam még, de most inkább kihagynám, nem úgy készültem és túl sok kedvem sincs. -Ugyan már, Én hívtalak meg, nincs apelláta, ezt a helyet pont ilyen búsképű lovagoknak találták ki, itt majd garantálom, felvidítanak. Egy meglepetésem is van a számodra, ha már így összefutottunk. -Oké, mehetünk, de közben mesélj, veled mi ujság?
És Pepi mesélt, ontotta a szót a maga vagány stílusában. Már a seregben is szeretett a középpontban lenni. Igazi életművész volt. Göndör dús haja, barna bőre és apró bajusza után kapta az olaszos Peppínó nevet. Szinte végigbohóckodta az egész két évet. Szülei valószínűen jól álltak és némi befolyással is birhattak, mert Pepi mindent el tudott érni a seregben. Ő akkor is elmehetett eltávra vagy kimaradásra ha az egész szakasz büntetés alatt állt.De Ő volt a szakasz „éléskamrája” is, mindig telt táskával érkezett. Egy kis kóstoló, hazai pálinka jutott a szakaszparancsnoknak, az ügyeletes tisztnek is. Neki igazán könnyen, simán eltelt a másoknak oly hosszú két év. Most újra találkoztak, és László csak hallgatta ahogy Pepi az életművész mesélte kalandjait. Hihetetlenül igaznak tűntek a képtelennél képtelenebb történetek is az ő szájából .László ámulattal hallgatta, és lassan kitörölte önkéntelenül az egész napot az életéből. Hol volt már Kriszta, Gábor, Éva az albérlet, a kilátástalanság? Egymás után hajtották le az unicumot és László nyelve is megeredt. Sorra jöttek elő az átélt, vagy képzelt katonaélmények. Húsz év távlatából minden egyszerűnek, mulatságosnak tűnt. Az sem számított, ha valami meg sem történt velük. Ennek semmi jelentősége nem volt az adott pillanatban.
Pepi látszólag sokkal jobban bírta az italt, Lászlónak azonban megártott. Nyelve egyre többször akadt össze amin barátja hatalmasokat kacagott. Szinte provokálta Lászlót a beszédre és ezen jól elszórakozott.
-Megle…lepetést …megle…szóval igérted -törte a szavakat, amire először újjab harsány nevetés volt a válasz.
– Várd ki a végét, ez egy éjszakai bár, tíz után indul az élet. Van még egy negyedóránk. Addig gyere csövelünk egyet.
László nehezen állt fel az asztaltól, szédült, imbolygott vele az egész világ. Eljutott abba a stádiumba, amikor az ember már azt sem tudja mit keres ott ahol éppen van. Valahol távolról előjöttek a délutáni emlékek, de összevissza kuszálva, kibogozhatatlanul. Valami marcangolta a lelkét, de kontrollálni már képtelen volt a történteket. Kacsázva próbált kikecmeregni az asztalok között, feszesen kihúzva magát hogy, elrejtse ittasságát. Lábai azonban felmondták a szolgálatot, újra elkapta a remegés. Érezte Pepi karját ahogy zuhanó testét megragadta, látta beszélni, majd emberek állták körülötte, de a hangjuk már nem jutott el a tudatáig .Hirtelen elsötétült előtte a világ. Rózsaszín bizsergető köd vette körül, két kézzel söpörte, lökdöste maga előtt a tejszerű fátylat. Futott, futott előre egy lassan felderengő fény felé. Napfényes tisztásra ért, fák hajladoztak a tisztás körül és a langyos szellő gyengéden simogatta homlokát. Hanyatt feküdt és mindkét kezével beletúrt a hűvös, harmatos fűszálakba. A fény egyre erősebb lett, behunyta szemét és a távolból Kriszta éneklő hangját hallotta. Együtt dalolt vele egy sohasem hallott bánatos, keserves éneket. A dal véget ért, és a vakító fények lassan kialudtak. Sötét, rózsaszín köd vette újra körül, de karjai már nem hadakoztak, teste hosszú, mély, fájdalmas álomba merült.
2 hozzászólás
Kár, hogy ilyen kevés a kitartásod. Nem kellett volna befejezni, kitűnő regény lett volna belőle. Persze könnyebb a rövidebb versekkel learatni az apró kis babérokat. Szerintem annál sokkal többre vagy képes és érdemes. Ne add fel ilyen hamar ! Nem az számít, ki mit szól hozzá, hanem az, hogy Te mire vagy képes ! Sokkal többre mint gondolnád! Nézd ezt a két fejezetet majdnem 1 óra alatt olvastam el itt a számítógépen. Nincs az embereknek ennyi idejük! Gyorsan elolvasunk egy verset, elmondjuk a benyomásainkat és sietünk saját “műveinkhez” tehát ne ide várd az olvasót. Magam is szívesebben olvasnám ezt könyvalakban a nagy fotelban az olvasólámpa alatt.
Kérlek szépen, gondolkodj el ezen. Neked érdemes. Mintha mondtam volna már ilyesmit neked. Na igen az egy szindarab volt, ha jól emlékszem. Sajnos nem mentem vissza hozzá, megnézni mi lett a sorsa, de majd most megkeresem.
szeretettel fefo
Kedves fefo! A regény még nincs befejezve, már van folytatása is, de idő hiányában még nem került fel. Köszönöm a biztatásodat!