Ahogy idősödöm, ahogy múlnak az évek felettem is, egyre inkább eszembe jutnak az eltelt évek, az egyre távolabbra kerülő gyerekkorom. Az ötvenes években nagyon nagy ázsiója volt a prímásoknak.Sok emberben ébresztettek csodálatot azzal, hogy álluk alá fogták a hegedűt és a vonót a jobb kézbe, majd kiálltak a zenekar elé, vagy beültek a szólóhegedűsök közé és játszottak. Ők voltak a reflektorok fényében. Így volt ezzel az édesanyám is. Én viszont nem, mert nekem nagyon tetszettek és még ma is tetszenek a dobosok játékai.A zenészek azt mondják, hogy a dob az nem hangszer. Pedig szerintem igenis az, mert megadja egy darab hangulatát a komolyzenében, a könnyűben, amely sokszor nehezebb a komolyzenénél, irányít, a lelke az együttesnek. Ha csak tehettem, doboltam én mindennel, fazekakat vertem fakanállal, elképzelt cintányérokat ütve és hozzá a valódi cintányér a spárgával felfüggesztett fedő volt, jutalom meg anyám kiabálása, hogy ezt a ricsajt kibírni lehetetlenség! Nos, mint mondottam, nekem is hegedülni kellett tanulni, amihez nem sok kedvem volt és dobolni nem tanulhattam, amihez viszont nagy kedvem lett volna, de senki ezzel nem törődött. El is jártam becsület esen a budatétényi szép emlékű Rigó Karcsi bácsihoz tanulni magántanulóként, aki akkor az Állami Operaház zenekarában muzsikált. Bár nem a zenélés lett a kenyerem, de Tőle megtanultam a zene szeretetét műfajtól függetlenül. Megtanultam Tőle azt, hogy ki tudjam
választani minden műfajból a nekem megfelelőt, de leginkább a komolyzenei műfajokból. Mint minden, amire erőltetik az embert, előbb-utóbb, mivel nem csinálja szívesen, kimarad az ember életéből. Eltelt pár év, és az életem máshová vezényelt, távolabb Budatéténytől, de egyszer csak mintegy segélykérően álmomban megjelent előttem a gyermekkorom egyszerű kis ,,feles" hegedűje és mintha segítséget kért volna tőlem. Segítséget, mert nagy bajba került az élete, hiszen mint tudjuk minden hangszer él, csak ezt az életet észre kell venni! Kimentem Budafokra, hiszen időközben Budatétényből elköltöztünk és erős vágyat éreztem arra, hogy újból a kezembe vegyem a kis hegedűt és szeretettel megsimítsam a kis testét, lefújjam róla a port, megcsókoljam a húrjait, amelyektől Rigó Karcsi bácsi közre működésével olyan sokat kaptam, a zene szeretetét és becsülését és őszinte, hódolatteljes tiszteletét. Kérdeztem anyámat, hogy hol a hegedű, hadd játsszak rajta valamit, amit még esetleg tudok, mire Ő így felelt:
-Odaadtam másnak, aki bedobta a kazánjába és elégette a napokban. Azt mondta, minek porosodjon ott, mert jó száraz volt a fája. Nekik, később kiderült nem kellett, de nem adták vissza.
Ez volt az, amikor a hegedűm az életéért reszketett. Tokja volt a koporsója, a kazán meg a temetője.
Meghalt egy kis vétlen hegedű. Megölték. Megölték még annak is a lehetőségét, hogy szerény hangocskájával más szívébe is átültethesse a szépség, a jóság szeretetét és irántuk való igény feléledésében a maga szerény kis testével Ő is közreműködhessen.
Azóta sokszor felsír álmomban egy kis hegedű és fájdalmasan jajgat, pedig nem én öltem meg. Nem én öltem meg a dalt, csak hagytam pusztulni és ez is bűnrészesség valahol. Ettől a kis jószágtól én csak szépet és jót kaptam, a zene szeretetét. A jajgatása ennek a kis hegedűnek a lelkemben néma, a sírásának sincsen hangja, mert meggondolatlan kezek megölték a dalt és ezzel nekem is nagy lelki fájdalmat okoztak.
Ennyi és nem több.