Illés néni meg fog halni. Ott hever abban a házban, a muskátlik közt. Fogsora mellette, egy pohárban. Nincs, aki a szájába tegye – én meg nem merem. Meg hát, minek is? Nem eszik. Nem érez ízeket. Néha szomjas (a gyerekek minden reggel hagynak mellette vizet); ám, a legtöbbször csak kiabál.
A szalagra teszem az üveget. Szaggatottan kerreg a pénztárgép. Az öreg megpördíti, kóddal az olvasó felé.
El szeretném mondani valakinek, hogy mik mennek abban a házban. Hogy miket kiabál! Szóra nyitnám a szám, de félúton elakad a hangom. Végső soron, semmi közöm hozzá. Csak a szomszédban nyírom a füvet. Nem rokonom.
– Kilencvenkilenc – mondja az eladó.
Megcsörren a mobilja.
Illés néni nagyon öreg. Azt képzeli, gyerekek játszanak a szobában, amelyikben a napjait tölti. És ráülnek a lábára. Az unokájának (ha épp nála van) olyankor be kell mennie, és fennhangon elzavarni őket. Rég nem használ a „nincs itt senki, mama, mondtam már!” szidalom sorozat. Csak az: „Takarodjatok, büdös kölykök!” Idáig jutott.
Egy délután belopakodtam hozzá. „Ránézne olykor, ha itt van? Ha nem fáradság. Csabi elég kicsi hozzá.” Ezt a lánya mondta. Illés néni az Istent szidta, de olyan erővel, hogy nem lehetett nem meghallani. „Halált” – könyörögte fátyolos szemekkel. A plafont nézte.
Leszámolom az aprót, és a táskám mélyére süllyesztem az üveget. Az eladó az ablakhoz sétál – épp rálátni a szemben zajló meccsre.
– Félidő – mondja, arccal az ablaknak. Fülén, szabályos időközönként villan egyet a telefon.
Esőre áll az idő. Alighanem hidegre fordul délutánra. Nem úgy, mint Illés néninél! Futballisták szaladnak le a pályáról. Nála – a kora miatt – állandóan fűteni kell.
Mikor azt kérte „Halált!”, arra gondoltam, bár meghalna. Most rögtön. Vagy jönne érte Isten, egy tüzes szekéren!
Aztán eszembe jutott, nem tudnám, mit kell tenni. Hát, megfogtam a kezét, és azt mondtam:
– Itt vagyok. Kitartás.
„Csabikám” – szólongatott. „Igen” – hazudtam.
„Légy szíves, kergesd el a gyerekeket.”
„Takarodjatok! Takarodjatok, gyerekek!”
– Rosseb! Kihagyta.
Tenyerével megtámasztja az ablakot. Cukor és dohányszag terjeng a levegőben.
Matatok a táskámban. Nem akaródzik menni.
„Illés néni meg fog halni. Maga meg csak áll itt, és a meccseredményeket mondja be a mobiljába” – mondanám neki. „Miféle testvér maga?”
– Visszahívlak – mondja, és megfordul.
Leteszi a mobilt, és rám néz. Micsoda szívtelen alak!
– Adhatok még valamit? – kérdi.
– Köszönöm, csak a táskám csatja – mondom, és kisétálok a boltból.
Illés néni meghalt. Az ágyában, muskátlik és a rokonai közt. A fogsora mellette, egy pohárban. Senki nem teszi vissza a szájába. Minek is? Nem eszik. Nem érez ízeket.
– Vége. Nincs idő egyenlíteni – mondta az eladó. Már akkor nem élt, csak én nem tudtam. Reggelre halott volt.
Akkor jött érte a halál, mikor ő épp vigyázta – boltzárás után.
Mikor azt könyörögte „Halált”, azt kívánta, bár meghalna. Most rögtön.
Aztán, mikor egyszeriben csak nem lélegzett, nem tudta, mit kell tenni olyankor.
Nem keltette fel Csabiékat. Csak kisétált a többi muskátli közé, a konyhába, hallgatni a rádiót.
6 hozzászólás
Szia!
Ez nagyon durva. Rengeteg kép teszi azzá, de az a fogsor, az szörnyű volt. Nagyon hatásos eszköz, az egész íve remek, a szöveg hossza a legmegfelelőbb, a téma pedig megrendítően igazi.
Gratulálok!
Köszönöm szépen, mindkettőtöknek!
Letaglózott. Ez valami hihetetlenül meg van írva. A párhuzamosan folyó történetmesélés, és a beszélgetések, amik mégis követhetők, könnyű szerrel. A témáról is szólva, való igaz, ezek megszokhatatlan dolgok, a halál, és ahogy az emberek viszonyulnak hozzá. Közönyösen.
Köszönöm az élményt.
üdv: banyamacs
Közönyről nem akartam szólni. Célom az volt, hogy megmutassam: a maga módján mindenki megrendül más halála/haláltusája láttán, csak tehetetlensége okozta zavara folytán képtelen a helyes reakciókra. Nem gonoszak vagyunk, csak rendkívül esetlenek…
Nevezhetjük közönynek (gyakran nincs is rá jobb szavunk), de mélyebbre tekintve, ez nagyon nem az! – Igaz, mások dolgain töprengve egyértelműen annak tűnik! –
Egyszerűen képtelenek vagyunk olyan dolgokat elviselni, amik túlnőhetnek (s rendszeresen túl is nőnek) rajtunk, és dolgokat, melyeket semmiképp meg nem változtathatunk…
Gondolom, Te is így gondoltad (vagy nem). Írd meg kérlek, mert ha nem érthető, át kellene gondolnom az egészet!
Tudom, nem szabadna a saját írásaimat magyaráznom (ennek ott fenn kellett volna jobban látszania), de ennyit talán elnézel nekem. Köszönöm a hozzászólásod többi részét! Nagyon jól estek a szavaid! A legjobbakat!
Barátsággal: Kuvik
Értem, hogy mit akartál megmutatni, csak nem tudtam szépen megfogalmazni. Nekem az a rész, amikor a meccset közvetíti telefonon, miközben a néni haldoklik, egyértelmű közöny. Vagy, ahogy írod, annak látszik. Ismerem ezt a tehetetlen-ügyetlen-zavart érzést, mikor nem tudja az ember kezelni a körülötte zajló eseményeket, csak áll előttük, és nézi őket (vagy éppen kisétál a konyhába, és hallgatja a rádiót). Valóban jól fogalmaztad meg itt lejjebb: nem tudunk mit kezdeni az olyan dolgokkal, amik túlnőnek rajtunk.
Szóval nem kell átgondolnod, átjött az üzenet, talán én magyaráztam túl:) A lényeg, hogy ez az írás így jó, ahogy van, méghozzá nagyon.
üdv: banya
2 mondatot lejavítotok. Talán fel sem tűnik, csak az én szemem szúrja a hiba (de úgy érzem, muszáj).
Minden más marad, ahogy volt. Köszi a dícséretet!
Megtisztelő! Üdv: Kuvik