Megtisztulás

A vécécsésze előtt térdelt és hányt… Előtte gondosan kulcsra zárta az ajtót, levette szmokingját, kigombolta fehér csokornyakkendős inggallérját, még a szemüvegét is felhelyezte a tükör alatti polcra. Mivel elfogytak az előkészületek, letérdelt a vécé elé, és várt. A hányinger, mint valami maximálisan alkalmazkodó jó barát, csak akkor jelentkezett. Karcsi megadta magát a gyomrában háborgó érzéseknek, s mint valami kis diák, aki a rossz felelet után minél előbb láttamozni szeretné az elégtelent a szülővel, szinte várta az első öklendezést:
– Minél előbb kezdődik, annál hamarabb vége lesz. – gondolta keményen.
A gyomra nem csapta be. Az egyre sűrűbb öklendezést hirtelen – mint valami gátszakadás – felváltotta a sugárban érkező hányás embert kínzó folyama.
Könnyező szemével barátságosan nézte az előbb elfogyasztott magyaros libamájfalatkákat, a vörös kaviárt, a francia pezsgőt és a desszertként felszolgált holland csokigolyókat… vagy azok péppé összerágott, gyomorsavval feldúsított maradványait. Az utolsó öklendezés már csak nyálat hozott, és Karcsi tudta, már túl van a nehezén.
Felállt, megtörölte a száját egy papírtörlővel, amit elegánsan rádobott a hányadékra, és egy „Vigyen a víz!” megjegyzéssel lehúzta a vécét.
Megmosta verejtékező arcát, kiöblítette a száját, és belenézett a tükörbe.
– Miért kell ez nekem? – kérdezte a rá bámuló alaktól – A héten ez már a második! Miért jövök el ezekre a fogadásokra, hogy utána menetrendszerűen rosszul legyek? Miért kínzom magam, mint egy mazochista? Hát nem jobb lenne otthon, a kivénhedt íróasztalomnál, ahol az üres, fehér papírlapok úgy hívogatnak mindig? Hát nem jobb lenne teleírogatni azokat az üres lapokat? És ahogy sokasodnának a fekete betűk a fehér alapon, úgy nyugodna meg a lelkem, úgy hatalmasodna el rajtam a szellemi jóllakottság mámorító érzése…
Aztán eszébe jutott Laci, a kiadójának az ”Atyaúristene”. Már vagy ezerszer elmagyarázta neki:
– Öregem, ezekre a fogadásokra el kell menni! Tőlük függ minden. Ők adnak pénzt a nyomdára, a reklámra, a népszerűsítésre. A nevedet is már hányszor mondtam, hogy változtasd meg! Egy menő írót nem hívhatnak Rétláb Károlynak. A Károllyal nincs baj, az elég előkelő. De a Rétláb… Legyél inkább Rétfalvi, vagy Rétvégi, ez az új arisztokrácia az ilyen nevekre bukik.
Karcsi ilyenkor általában megadja magát:
– Jó, jó… Elmegyek! Végigszenvedem a fogadásokat, ha másképp nem tudod kiadni a könyveimet.
De minden alkalommal, amikor kiöltözött eleganciával üres fejű emberek között kell bájolognia, úgy érzi, a tűrőképesség határán van.
Hiányos tudását mindig is szégyellte a nála tanultabbak társaságában. Ám azt minden esetben alázatos méltósággal viselte el, kevesebb gondot okozott neki, mint az ilyen légfejű, pénzen felkapaszkodott, semmihez sem értő társaság, ahol Goethe-ről úgy tudják, hogy egy négylábú gyíkféle, vagy Schiller-ről azt hiszik, hogy egy osztrák váltópénz. A múltkori állófogadáson egy csupa-festék nő váltig bizonygatta, hogy Hemingway indiai maharadzsa volt. Dosztojevszkij, pedig egy hegység valahol Szibériában. Ezektől rendesen hányingert kapott…
A folytatás mindig ugyanaz. Ő könnyít magán a mosdóban, és utána gladiátori elszántsággal megvárja a fogadás végét. Önuralma teljes tartalékait hadba vetve nevet a szellemesnek hitt beszólásokon.
Most, hogy ez végigfutott az agyán, mintha nem csak a nehéz gyomra, hanem az elnehezült szelleme is megkönnyebbült volna.
Akkurátusan felöltözött, feltette a szemüvegét, arcára biggyesztette a jól bevált színházi mosolyt, és kilépett a mosdóból.
A ház nagyasszonya állt előtte. Gróf Szobné, született Mindenttudok Emília.
– Ó Károlyom! Már hiányoltuk! Merre járt?
– Bocsásson meg méltóságos asszony. Egy kis magányra volt szükségem. Egy tradicionális magyar őshagyományt gyakoroltam éppen a mosdóban.
– Valóban? És hogy hívják ezt az ősi tevékenységet?
– Jómagam szerényen megtisztulásnak nevezném, de a kimeríthetetlen magyar anyanyelv több tucat szóval is illeti ezt a „tevékenységet”, sőt, a szakzsargon ismer egy pár ide nem illő, trágár kifejezést is erre.
– Ó, ez milyen izgalmas! Avasson be a részletekbe!
– Sajnálom grófnő, de ez szigorúan bizalmas, mondhatni diszkrét cselekedet. Nem szívesen beszélnék róla a nagy-nyilvánosság előtt.
– Megértem, Károlyom, de legalább azt ígérje meg, ha legközelebb sort kerít egy ilyen eseményre, magával tarthatok! Csak én, tudja, diszkréten, csak mi ketten.
– Nézze Emília, ugye nem sértő a bizalmaskodásom, ha igazán óhajtja, legközelebb önre szabadítom megtisztulásom egész eredményét!