Mementó 1

A Jókai utcából jött.
Már messziről kiszúrtam a járókelők között. Valami vonzotta hozzá a figyelmemet, mint mágnes az apró vasreszeléket.
Én a vasútállomás peronján álltam. Vártam a győri gyorsot, ami – a hangosbemondó közlése szerint – 40 percet késni fog. Így hát volt időm bőven. Kiszúrtam a férfit, és örültem, hogy Ő is az állomás felé igyekszik. Most legalább közelebbről is szemügyre vehetem.
Koszfoltos, sárga széldzsekije meg-meglibbent az áprilisi szélben. A járása kissé imbolygó, bizonytalan, mint aki a világ tudtára akarja adni, hogy Ő bizony érzi a Föld forgását. Csak amikor közelebb ért, csak akkor értettem meg, hogy a mozgása nem véletlenül ilyen dülöngélő. A kezében egy majdnem üres konyakos üveg himbálódzott. Az arca – amolyan tucat-arc – semmit sem árulkodott érzelmeiről. A sorozatgyártás tökéletes példánya lehetne, ha nem emberi arcról volna szó.
Odadülöngélt mellém, megkapaszkodott a peron vasoszlopában, és valamit dünnyögött az életről. Hogy mit, azt nem értettem pontosan, mert ebben a pillanatban felhangzott a hangszórókból a vasútállomásokon jól ismert szignál, majd mindjárt utána a figyelmeztetés: „Figyelem, figyelem! Az első vágányon tolatás történik. Kérjük, vigyázzanak az első vágány mellett!”
Amikor elhallgatott a hangosbemondó, tisztán hallottam a férfi káromkodását:
– Rohadt, mocskos világ!
Hirtelen felém fordult, és megkérdezte:
– Tudod, mi vagyok én? … Egy nagy légysz.r az élet vécépapírján.
Értetlenül bámultan rá, mire Ő csendesen megjegyezte:
– Persze, ezt te úgysem értheted.
Aztán, mint aki választ sem vár, elfordult tőlem, és kiitta a maradék konyakot. Elszédelgett a kukáig, s miután bedobta az üveget, visszabóklászott az első vágány mellé. A peronon elhelyezett hangszórókból újra felhangzott a figyelmeztetés:
„Figyelem, figyelem! Az első vágányon tolatás történik. Kérjük, vigyázzanak az első vágány mellett!”
A hirtelen beállt csendet egy mozdony acélkerekeinek fémes csattogása törte meg. Önkéntelenül néztem a zaj irányába, közben észrevettem, hogy a férfi is a mozdonyt figyeli.
Már csak pár méterre lehetett tőlünk, amikor az emberből kirobbant a szitkozódás:
– Te rohadt, mocskos élet, te!
Olyan izzón, olyan gyűlöletesen törtek fel belőle a szavak, hogy muszáj volt odafordulnom felé.
Az arca teljesen átváltozott. Homloka verítékezett, szeme tűzben égett, a szája félig nyitva, orrával fújtatott, mint valami megvadult bika. Sárga, nikotinos fogával rávicsorított a mozdonyra, és ugrott.
A több tonnás acéltest érzelem nélkül darabolta szét a férfit. Elválasztotta a fejet a törzstől, mindkét lábát térdből levágta a mozdonykerék, a jobb alkarját pedig jó négy-öt méterrel arrébb sodorta a lendület.
Elborzadva néztem: a férfi, aki az előbb még szitkozódott, most öt darabban feküdt, élettelenül. Közben szabályos tömeg gyűlt oda körém. Miután megállította a vasóriást, leszállt a mozdonyvezető is. Utat törve a nép között, sírva fakadt, amikor meglátta a darabokra szakadt embert:
– Én nem tehetek róla! – mondogatta, miközben remegő kezével törölgette a könnyeit.
Egy kismama, aki szintén közel állt az esethez, görcsös öklendezés közepette hányta ki a reggelijét. Két járókelő sietett segítségére, karon fogták, és elvezették őt.
Hangos szirénázással megérkezett a mentő. Az orvos csak ránézett a tetemdarabokra, és tudta: nekik itt már nincs mit tenni. Az állomásfőnök telefonált a hullaszállítóknak. Közben megérkezett a rendőrség is. Kemény hangon terelték el a tömeget az esettől:
– Menjenek, kérem, nincs itt semmi látnivaló!
Én is arrébb sétáltam pár méterrel. Megálltam a kuka mellett, néztem a konyakos üveget: talán még meleg az üveg fala a férfi szorításától.
Borzalmas, hogy milyen hirtelen válik függetlenné a halál az élettől.
Csukott, fekete kocsival kijöttek a hullaszállítók. A tömeg addigra teljesen szétszéledt. Köszönhető a rendőröknek, akik még most is biztosították a helyszínt. Két fiatalember ugrott ki a Toyotából, és kiemelték a tepsit. Egy emberméretű, cipzáros műanyagzsákot fektettek rá, és miután szétnyitották azt, egyesével belerakták a testrészeket. Már végeztek, amikor az egyikőjük észrevette az arrébb sodort jobb alkart. Tanakodva néztek a kéz felé, és nem tudták eldönteni: cipeljék odáig a testet, vagy csak egy kisebb zsákkal menjenek érte. Az utóbbi mellett döntöttek, a tepsit visszarakták a kocsiba, és az egyikőjük egy nagyobb méretű műanyag zacskóval elindult a kéz felé. A halottnak végül is már mindegy, hogy egy, vagy két zsákban kerül be az autóba. A levágott kezet egy ügyes mozdulattal beletette, s miközben a terhét lóbálva elindult a kocsihoz, a kéz mintha búcsúzásképpen integetett volna felém.
Sokáig nem tudtam szabadulni ettől a nyomasztó képtől: egy levágott kéz, miközben himbálózik egy zsákban, elégedetten integet nekem.

Emlékezzünk hát: emlékezzünk egy emberre, aki az élettől talán semmit sem kapott, de a halál két nylonzsákkal is megajándékozta.