október 2.
Két hét telt el, de a tónak, ahol találkoznunk kellene az erdei emberrel semmi nyoma. Már legalább három napja, hogy át kellett volna lépnünk a határt. A térkép szerint jó irányba mentünk, legalábbis Tamás meg van róla győződve. Mivel tájfutó volt, ezért én bízom benne, viszont többen azt fontolgatják, hogy különválnak a csapattól. Nem tartom jó ötletnek a döntésüket. Együtt kell maradunk ahhoz, hogy legyen esélyünk elérni a célt. Ha kettéválunk, akkor az esélyeink is feleződnek. Megpróbáltam meggyőzni a lázadozókat, de félek, hogy nem jártam sikerrel. Hiába érveltem az esélyeinkről, és arról, hogy az út elején mindenki ígéretet tett, hogy bármi történjék is, együtt maradunk, nem érdekelte őket. A szavaim úgy pattantak le róluk, mint egy gumilabda. Idegesek és feszültek. Mindenki az. A helyzet reménytelennek tűnik, mégis úgy érzem, hogy azoknak, akik az eredeti tervekhez ragaszkodnak, sikerülni fog. Nem szabad feladnunk. Már azért sem, mert a mai nap többször láttam a reményt. Egy kutya testét öltötte magára. Néha eltűnt, néha felbukkant. Követett bennünket. Többször találkozott a tekintetünk. Ő messze volt, de tudtam, hogy azok a szemek azt mondják, hogy jó felé megyünk.
október 4.
Eddig tartott. A csapat kettészakadt. Imre és még öten elhagytak bennünket. Heten maradtunk. Keserű szájízzel, de azért viccelődtünk ezen. Heten, mint a gonoszok, mondogattuk egymásnak. A többiek arcán láttam, hogy kétségek gyötrik őket. Én biztos voltam abban, hogy minden rendben lesz, mert hittem benne. Sokáig hezitáltam, hogy beszéljek-e nekik a kutyabőrbe bújt reményről, végül úgy döntöttem, hogy beszélek. Amikor újból felbukkant a kutya, megmutattam nekik. Kiderült, hogy mások is észrevették már, hogy követ minket, és azt is mondták, hogy valóban van valami megnyugtató a jelenlétében. Olyan lelkesen, nagy átéléssel beszéltem arról, hogy ez nem egyszerű kutya, hanem maga a remény, hogy elkezdtek hinni benne. A bizalom a kutya és egymás iránt tapintható volt. Létrehoztunk valamit, ami eddig nem volt. Kellett hozzá egy idegen lény, aki néha megjelenik, akibe egyből szalmaszálként kapaszkodunk bele, felruházzuk mindenféle misztikus dologgal, és megmentőként tiszteljük. Így kívülről szemlélve nevetségesnek tűnik, de itt, ebben a helyzetben minden másként van. Közel sem nevetséges, sőt, mintha csak most értenénk meg a világ a működését, hogy minden és mindenki között kapcsolat van, és ezt érezni lehet, ha odafigyelünk. És most nagyon is odafigyelünk. Az életünk múlik rajta.
október 5.
Puskalövéseket hallottunk a szomszéd hegyről. Imréék arra felé mentek. Mindannyian arra gondoltunk, hogy elkapták őket. Nem mondta senki, de ott voltak közöttünk a ki nem mondott szavak. Érdekes, ha az emberek nem beszélnek egymással egy napon keresztül, akkor hang nélkül is megértik, hogy mit akar mondani másik, és a másik is tudja, hogy érthető volt az, amit nem mondott ki. Márpedig a mai nap egyetlen szó sem hagyta el ajkunkat. Némán róttuk a hegyi ösvényeket, pontosabban a hegyi ösvénynek képzelt csapásokat, ahol még ember nem járt előttünk soha. A kutya most már úgy jön utánunk, hogy folyamatosan látjuk. Nem tűnik el egy pillanatra sem, de arra vigyáz, hogy bizonyos távolságban maradjon. Úgy döntöttünk, hogy a húskészletünkből fogjuk etetni. Ennyit megérdemel még akkor is, ha nagyon be kell osztanunk azt, ami maradt. Láttuk, hogy jóízűen falatozik a hátrahagyott húsból. Azt hiszem, hogy ő is úgy volt velünk, mint mi vele. A reményt látta bennünk.
október 7.
Tudtuk, hogy a tónak a közelben kell lennie, mégsem láttuk sehol. Mint utóbb kiderült, a fenyvesek takarták el a szemünk elől. Majdnem elmentünk mellette, de észrevettük, hogy a kutya nem követ bennünket. Egy szikla kiszögelésénél állt és bámult utánunk. Próbáltuk hívni, de nem jött. Egyre csak az erdő irányába tekingetett. Már azt hittük el akar hagyni bennünket, amikor elindult a fák irányába, de aztán visszafordult, idegesen fel-alá járkált, majd megint tett pár lépést a fák irányába. Honnan tudta? Honnan tudta, hogy mit akarunk? Hogy merre akarunk menni? Hogy merre kell mennünk? Én mondom, erősebb ez a természeti kapocs közöttünk élőlények között, mint azt bárki el tudja képzelni. Most mi követtük a kutyát. És mennyire jól tettük. Ott volt a tó szinte karnyújtásnyira előttünk. Egy óra múlva már a parton álltunk és néztük a túloldalt. Ha átjutunk, megmenekültünk. Azzal tisztában voltunk, hogy fényes nappal nem kockáztathatjuk meg az átkelést, ezért alkalmas táborhelyet kerestünk. A kutya követett minket, aztán eltűnt. Nem tudjuk hova ment. Talán úgy volt vele, hogy teljesítette a küldetését, amiért mi nagyon hálásak vagyunk. Most itt várjuk a sötétedést. Alig néhány száz méter választ el bennünket az új élettől. Sikerülnie kell. Azt tervezzük, hogy egy nagyobb farönkbe kapaszkodva úszunk át a túloldalra. A ruhákat rákötjük a rönkre, hogy ne legyenek vizesek. Egy kicsit hideg lesz a víz, de menni fog. Mindnyájan tudunk úszni. Ez azért jó ómen.
október 8.
Nem kellett úsznunk. Csónakkal keltünk át a tavon. Éjféltájban arra ébredtünk, hogy valaki egy bottal bökdös bennünket, hogy keljünk fel. Az erdei ember volt az. Megtaláltuk, vagyis ő talált meg minket. A kutya vezette el hozzánk. Ott állt az erdei ember mellett, csóválta a farkát és hűségesen nézett rá. Az erdei ember benyúlt a zsebébe és húst dobott a kutyának, aki hálásan falatozott a finomságból. Miután gyorsan összekapkodtuk a holminkat, az erdei ember elvezetett bennünket egy kis öbölhöz. A csónak útra készen állt. Beszálltunk az erdei emberrel együtt. A kutya a partról nézett bennünket. Megkérdeztem az erdei embert, hogy nem hozzuk-e magunkkal a kutyát is, de azt válaszolta, hogy a kutya ide tartozik. Azt is megkérdeztem tőle, hogy mi a neve a jószágnak, de erre a vállát rángatta, és azt mondta, hogy fogalma sincs. Kiderült, hogy a kutya két éve bukkant fel ezek között a hegyek között. Senki nem tudja honnan jött, senki nem tudja, hogyan keveredett ide, de az biztos, hogy már sok ember életét megmentette, akik a hegyeken keresztül menekültek a katonák elől. Ha ő nincs, akkor még most is a hegyek között bolyonganánk, és nem ülnénk a menekülttábor egyik sátrában. Hálásak vagyunk ennek a teremtménynek. Tamás faragott egy kutyát ábrázoló szobrocskát, amit a tábori templom oltárára helyezett. Azt mondta, azért tette oda, hogy a kutya meghallja az emberek imáit. Érdeklődtem Imréék felől. Azt mondták, hogy nincsenek rajta a nevek a tábori listán.
5 hozzászólás
Minden alkalommal örömmel olvasom írásaidat. Nagyon tetszett ez a történet. Lélektana van, nem kevés.
Remélem más is megáll itt.
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Nagyon köszönöm! 🙂
Üdvözlettel:
Sanyi
Olvasmányos alkotás, melyet a naplószerű stílus még elevenebbé, hitelesebbé tesz. Köszi, nagyon tetszett.
Szia Eferesz! Több prózát kellene írnod. Ez nagyon jó, végig lekötötte a figyelmemet. Egy-két helyen lehet, h érdemes lenne átnézni a szöveget és változtatni olyan kitételeken pl. hogy "folyamatosan látjuk" Vagy az, hogy "Ez azért jó ómen" (Na, ja az nem kifejezés, ha ott a tó, és nincs ladik:)) ) Üdv: én
Kedves Sanyi!
Érdekes történet! Hálás téma a kutya segítő, aminek nagyon is valóságos alapja van. Húsz hegyi mentős például húsz órányi alapos kutatással tud 100%-os teljesítményt nyújtani, míg egy kutya ugyanilyen eredményt ér el mindössze két óra alatt egy egy hektárnyi területen.
Itt ugyan nem megtalálni kellet az embereket, hanem elvezetni egy tóhoz, de ebben a feladatban is jobban teljesítenek a kutyák, mint az emberek.
Azt írod, hogy "viccelődtünk ezen. Heten, mint a gonoszok,", de előtte, amikor még Imre, és a hozzácsatlakozó öt másik ember is velük volt, akkor meg tizenhárman voltak. Hát az talán még "viccesebb" szám, mint a hét… 🙂
Judit