Menekülés a szigetről (Repülés)

– Ugye, belátod fiam, hogy itt nem maradhatunk. Mindenképpen el kell hagynunk a szigetet – mondta Daidalosz, miközben az eget kémlelte. A Labirintusból nem volt nehéz kijutniuk, hiszen ő saját maga tervezte, és bármennyire is bonyolultnak látszott, rajta nem tudott kifogni. Mennyi leleményre, furfangra volt szüksége, mire kieszelte a legjobb rejtekhelyet a Minotaurusz számára. Nem csoda, hogy Minosz király meg akart tőle szabadulni, hiszen bika fejével és emberi testével a félállat félelmetes látványt nyújtott. Azonkívül a szörny megcsalatására is emlékeztette, mert felesége bizony félrelépett egy bikával. Pedig a király milyen örömmel fogadta Poszeidon ajándékát. Gyönyörű istállót építtetett a számára, a legfinomabb szénával etette, a legfrissebb vízzel itatta. Amikor meglátogatta, az állat hálásan nyalogatta a kezét. Arányos, megtermett alakja igazi esztétikai élményt nyújtott. Ezt érezhette meg a királyné is, aki nem tudott ellenállni az érzéki vágynak, és az éjszaka leple alatt felkereste a bikát. Hogy mi történt az aranykapuval ellátott istálló mélyén, azt nem tudhatjuk pontosan, ám a királyné, Pasziphae áldott állapotba került, amit gömbölyödő dereka mindenki számára láthatóvá tett. Minosz nagyon boldognak érezte magát, és egyre növekvő izgalommal várta a trónörököst. Annál nagyobbat csalódott, amikor a szülés után megpillantotta a szörnyszülöttet, aki nem is a fia volt. Megparancsolta hát az ezermester Daidalosznak, hogy rejtse el jól az emberek elől, úgy, hogy senki meg ne találja. A Minotaurusz azonban így is fenyegette a sziget lakóit, hiszen emberrel táplálkozott, és hatalmas étvágyát nem győzték kielégíteni. Sokan próbálták elpusztítani, sikertelenül. Míg egy napon megérkezett Thézeusz, és Daidalosz elárulta Ariadnénak a titkát, hogy vállalkozásuk sikeres legyen. Minosz ezt az árulást azzal büntette, hogy Daidaloszt és fiát, Ikaroszt a Labirintusba záratta. Most pedig a szökésen törték a fejüket.
– Igen, apám- felelte Ikarosz. – De hogyan kelünk át tengeren?
– Bízd csak ide. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani.
Két sirály veszekedett a fejük fölött, kitépett tollaik keringve hulltak a földre.
– Megvan!- kiáltotta Daidalosz. – Repülni fogunk.
A fiú kételkedett apja szavaiban:
– De apám, mi emberek vagyunk, nem repülhetünk, nincsenek szárnyaink.
– Majd csinálok magunknak. Segíts nekem madártollakat keresni!
Ikarosz sóhajtva bár, de engedelmeskedett az apai utasításnak. Mikor összegyűjtöttek megfelelő mennyiségű tollat, az apa viasszal összeragasztotta őket, és a testükhöz erősítette. Mielőtt azonban a magasba emelkedtek volna, így szólt:
– Nagyon vigyázz magadra! Ne repülj túl alacsonyan, mert akkor hozzáérsz a hullámokhoz, és nedvesek lesznek a szárnyaid, és leesnek rólad. De túl magasra se emelkedj, mert a Nap közelében megolvad a viasz. A legjobb az lesz, ha engem követsz, és nem maradsz le.
– Rendben van, apám.
Apa és fia csapkodni kezdtek a karjukon lévő tollakkal, ahogyan a madaraktól látták, és csodák csodájára lábuk elemelkedett a talajtól, majd visszaestek. Néhány próbálkozás után azonban a levegőben maradtak.
– Juhú, repülünk!- ordította Ikarosz. Megszédítette a magasság, a repülés mámora. Óriási köröket írt le, egyre feljebb kerülve. Apja óva intette:
– Fiam, ne szállj magasabbra! Meglátod, baj lesz. Gyere csak szépen ide vissza hozzám!
– Ugyan, mi történhetne!- rikkantotta a fiú.- Olyanok vagyunk, mint a sasok.
És egyre feljebb és feljebb emelkedett.
– Ne csináld ezt- kérte Daidalosz, de látta, hogy már késő. Ikarosz túl közel merészkedett a Naphoz, a forróság megolvasztotta a viaszt, a szárnyak leváltak a fiú testéről, Ikarosz pedig mire észrevehette volna, mi történt, már zuhant is a mélységbe.

– Fiam- rázta meg az apa alvó gyermeke vállát.- Elaludtál?
– Azt hiszem, igen. – felelte a fiú. – Olyan érdekeset álmodtam.
Fel akart állni a fotelből, de valami visszatartotta. Viaszdarabkák tapasztották a támlához, a karján pedig apró tollakat fedezett fel.