A mennyország csodálatos hely.
Mi, emberek, a templom hűvös falai között, a kemény padon térdepelve azért imádkozunk, hogy halálunk után oda kerüljünk, holott talán csak egy tizedrészét sejtjük azoknak a dolgoknak, ami a mennyországban található.
A végtelen szeretet és jóság teszi talán, hogy a mennyt fényesnek, izzónak képzeljük el, akár a napot. Isten, az angyalok s az üdvözült lelkek otthonában mindig kék az ég, s a legapróbb helyre is befészkeli magát a végtelen béke.
Ebben a paradicsomban éldegélt egy angyal. A tüneményes égi csodalény Isten jobbja mellett naphosszat egy felhőn heverészett, s érdeklődve figyelte a világ embereit. Remélte, hogy egyszer az Úr lesz olyan kegyes hozzá, és leküldi a földre a halandók közé, mint arkangyalt vagy őrangyalt. Szeretett volna segíteni, mert nagyon a szívén viselte ezeknek a kicsi, esetlen embereknek a sorsát. Miközben azt nézte hány ember hal meg s születik, egyre jobban érdekelte őt az, ami lent a világban folyik. Más volt ő mint a többi angyal, akik egész álló nap zsoltárokat énekeltek, zenéltek s a bibliából olvastak fel. Ő jobban szerette a magányt. Csatangolni a végtelennek tűnő felhők között, egészen addig, míg a világ nyugovóra nem tér. Akkor ő is visszaballagott a többiekhez, s együtt imádkoztak, énekeltek tovább.
Egyik nap a kicsi angyal nagyon messze elkóricált. Olyan helyekre, ahol azelőtt még sosem járt. A felhők között már nem tűzött olyan erősen a napsugár, inkább valami komor szürkeség borított mindent. A mennyország határánál járt. Az angyal leült az utolsó felhőre és lelógatta a lábát, miközben a szüntelen az embereket kémlelte. A szeme megakadt egy kislányon, aki jókedvűen kacarászott, miközben egy virágos réten szaladt át. Az angyal búsan nézte, s rájött, hogy paradicsom ide vagy oda, ő sose lesz ilyen boldog. Csodás hely ugyan Isten birodalma, de őt itt senki nem érti meg! Erre a gondolatra aztán lehajtotta fejét, s egy kristálytiszta könnycsepp gördült ki szeméből. A csepp zuhanni kezdett, egész mélyre, a kis angyal már nem látta, mikor a sötét mélyből hirtelen koppanás hallatszott. A könnycsepp leérkezett. Le, a pokol mély fenekére. Mivel a mennyország puha bárányfelhői alatt a pokol kietlen és sivár tanyája lakozott. A kemény földön koppanhatott egyet ennek a tiszta lelkű angyalnak a könnycseppje.
Nézte az angyal, nézte, nézte a pokol és a menny közötti sötét utat, s megborzongott. De igazán akkor borzongott meg, mikor a pokol fenekéről egy kiáltást hallott:
– Hahó!
Az angyal ijedtében felugrott, s már éppen futni készült, mikor meggondolta magát. Visszaült, s lábát ismét lelógatva így kiáltott:
– Hahó, van odalent valaki?
– Van! – hallatszott a felelet – Egy bűnös lélek!
A kis angyal megijedt. Hiszen ő szóba állt egy bűnös lélekkel! Jaj, ezt nem volna szabad! De annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy végül is nem állta meg, szóba elegyedett a bűnös ördög- gyermekkel.
– Ki vagy te, hogy lelked a pokol lángjai közé került? – kérdezte az angyal.
– Ó ne is kérdezd! Bűnös vagyok, igen bűnös! S lelkem most e sivár helyen szenved, mert életemben az ördögnek cinkosa voltam! De te biztos jó lélek vagy…! Hiszen hangod oly selymes s jóakaró! Te éledben biztos még egy bocsánatos bűnt sem követtél el!
– Tévedsz. Én sosem jártam lent az emberek világába. De nagyon szeretnék lejutni egyszer oda, s segíteni nekik. Én angyal vagyok.
– Ó te jóságos angyal! Ha okosabb lettem volna életemben, most együtt nézhetnénk onnan fentről a világ ezer csodáját!
– Hát ennyire szenvedsz?
– Hogy szenvedek- e? Kínlódok angyal, kínlódok! S kínlódásomban még Istent is tagadom…
– Hogy mondhatsz ilyet?! Te valóban ördög vagy, mert kételkedsz Istenben!
– Igen angyal ördög vagyok. Itt mindenki ördög.
– De Isten jó!
– Isten engem elhagyott életemben.
– Isten sosem hagy el senkit! Te hagyhattad el őt…
– Meglehet. De ez nem változtat azon, hogy itt vagyok ahol örök hideg és fogcsikorgatás van. De hogyan is érthetnéd ezt te angyal? Hiszen, te ott élsz a napsütésben, a boldogságban, s békében… Kár is téged ezzel terhelnem.
– Igazán sajnállak te szegény ördög. Igazán. Így még sosem sajnáltam senkit. De tudod mit? Most vissza kell mennem, mert, látom, hogy a földön sötétedik. De holnap ugyanekkor itt leszek, hogy enyhítsek kínjaidon! Várd ki a holnapot ördög! S én itt leszek!
– Rendben angyal! Hiszek neked! Holnap, ilyenkor várni foglak!
Azzal az angyal elrepült, s úgy ment vissza testvérei közé mintha mi sem történt volna. De lelkében izgatott volt. Hosszú idők óta először segíthetett valakin, s ez végtelen boldogsággal töltötte el. Tudta jól, hogy tilos dolgot csinál, mert az angyaloknak tilos volt szóba állniuk ördögökkel és egyéb kárhoztatott lelkekkel, de a kicsi angyal úgy érezte feltétlenül segíteni kell ezen a szegény ördögön.
Így hát másnap ugyanabban az időben megjelent a menny és pokol között. Mivel nem tudta hogyan jelezze az ördögnek ottlétét, megpróbált egy nagyon szomorú dologra gondolni. Azt képzelte, hogy ő is a pokolban van, senki nem szereti, s örökké fázik, s tudja, a jóságos Istent sem láthatja többé. Erre a gondolatra könnyezni kezdett, s egy könnycseppje ismét a pokol fenekén landolt. Erre felharsant az ismerős hang:
– Hahó, angyal, te vagy az?
– Igen ördög én lennék. Hogy vagy ma?
– Szörnyűen. Úgy érzem, szinte újból megöl ez a sivárság, ez a ridegség. S a legszörnyűbb az, hogy tudom, nincs halál, nincs megváltás…
– Ó, ördög, bár tudnék rajtad segíteni! Ha fel tudnál jönni ide, a mennybe, mit meg nem adnék érte…
– Tán nem is volna jó ötlet angyal. Félek, felmennék, látnék minden szépet, s jót, s visszatérnék kínjaim helyszínére, csak jobban vágynék a menny után.
– És ha én mennék le hozzád?
– Angyal, ne gyere! Végtelen itt a sötétség, nem is látnánk egymást. Ezért nem látom a te orcádat sem, pedig biztosan gyönyörű arcod van kicsi angyal…
Az angyal elpirult, s másra terelte a szót:
– Tudod mit ördög? Ahogy lehet, enyhítem kínjaidat, s eljövök hozzád mindennap.
– Megtennéd angyal? Meg? Ó, te jóságos tünemény, nálad aligha létezhet jobb angyal!
– Köszönöm, kedves ördög, nálad meg aligha létezhet kedvesebb s bűnbánóbb ördög. De én is lemennék szívesen hozzád, csak pár percre, hogy azzal is enyhítsem szenvedésed!
– Olyan jó vagy angyal. Ha most a földön volnánk, elhalmoználak minden jóval, ami csak létezik.
Erre az angyal fehér arca elpirosodott, s szívét eddig ismeretlen melegség töltötte el. Soha nem mondott neki senki hasonlókat. Ugyanebben az időben, lent a pokol fenekén, a kis ördög- fiúnak a szívét pedig végtelen hála töltötte el, s szerette volna leküzdeni a kettejük közötti távolságot, hogy egyszer, legalább egyetlen egyszer láthassa az angyalt.
Telt múlt az idő. Lassan az angyalnak távoznia kellett, de megígérte, hogy holnap megint jön. S így is tett. Azon túl minden áldott nap meglátogatta az ördögöt, s minden nappal, minden perccel kedvesebb lett szívének. Beszélgettek. Az angyal mesélt arról mit lát a földön, mi érdekli, kiket figyelt meg eddig. A kedves kis ördög- fióka pedig elmesélte milyen volt az élete. Az angyal ezt a lehető legnagyobb kíváncsisággal hallgatta. Bár a lehető legkülönbözőbbek voltak, mégis megértették egymást, s talán nem is tudtak róla, de szoros barátságukból szerelem szövődött. Minden nap azt a percet várta szegény kis ördög, mikor az angyal tiszta könnycseppje megkoppan a pokol talaján, s végre hallhatja a számára oly kedves hangot. Az angyal pedig alig várta, hogy mesélhessen s hallgathassa az ördög beszámolóit, miközben rájött, hogy ez a fiú, tulajdonképpen melegszívű, s rendkívül hálás. Mit meg nem adott volna azért, ha a fiúból is angyal lett volna! De ez képtelenség volt. Minthogy az is, hogy ők valaha együtt lehetnek. Számukra csak a menny és pokol közötti távolság maradt, mely elválasztotta őket.
De egyszer csak minden megváltozott. Eljött a világvége napja. A világ óriási lángtengerbe fürdött, s az ég megnyílt, az Úr pedig leszállt a halandók közé, hogy elszámoljon minden teremtményével. Ugyanakkor, újra teremtette a világot. Egy olyan világot, amelyben nem volt bűn. S ebbe a világba minden égi lélek beletartozott. Az angyalok s az ördögök (az utóbbiak tanulva hibájukból) lementek a földre, s emberként éltek. Újra kezdődött minden.
A kicsi angyal szinte fel sem fogta mi történik. Nem is volt ideje beszélni az ördöggel mi lesz ezután. De egyet nem feledett: Most, hogy ember lett, olyan életet, fog élni, hogy találkozhasson a fiúval. Vagyis bármi áron, de a pokolba fog kerülni.
S életét így is formálta. Gyermekkorától, felnőtt s öreg korán át gonoszul viselkedett mindenkivel. Önző volt s hazug. Tagadta Istent, holott jól tudta, hogy van. Ahol tudott kárt tett másokban, s gyűlölte, ha mások boldogok, így azt is próbálta elrontani.
Így az élete keserű, a sorsa kegyetlen lett. Nem volt egy barátja sem, szeretetet hírből sem ismerte. S ki gondolta volna, hogy mindezt szeretetből tette? Azért, hogy végre karjába zárhassa szerelmét, a kis ördög fiúcskát, akiért végigszenvedte életét, akiért eljátszotta a gonoszt, s bizony a nehezen tudta palástolni angyali vonásait, pedig azok még benne éltek, de az évek során próbálta elásni őket, hogy ne zavarják céljának elérése érdekében.
Halálának óráiban senki nem állt mellette. Gyermeke nem lévén, barátai sem, egyedül szenvedett a láztól, de remélte, hogy nem sokára láthatja a fiút, akit annyira szeretett. Mikor örök álomra hunyta szemét, lelke a menny kapujához, és a pokol kapujához szállt. Ott állt vele szemben Szent Péter s maga Isten.
– Látom az emberi élet nem neked való! – mondta kis bánattal a hangjában a Jóisten, Szent Péter pedig megcsóválta a fejét – Életed, egykori hű angyalom szomorú volt, te magad gonosz voltál! Szenvedj hát eztán a pokol lángjai között, ahol még több kín s szenvedés vár rád!
Azzal megnyílt az egykori angyal alatt a felhő, s nagy zuhanás közepette elnyelte őt a pokol mélységes sötétsége. Abban a pillanatban félni, s reszketni kezdett. Nem tudta hova forduljon, mert mindenütt sötét volt. Egy teremtett lelket sem látott, s csak remélni tudta, hogy hamarosan jön a fiú, s jóságosan megfogja a kezét, s ezek után örökké együtt lesznek.
Napokig várt ebben a hitben. A harmadik nap már keservesen kínlódott, s megértette, hogy akkor, annak idején az ördög fiú miről beszélt. Ám, estefelé váratlan dolog történt. A pokol kietlen fenekén, egy kristálytiszta könnycsepp landolt. Az ördög- lány felállt, hogy megnézze honnan jött a könnycsepp. Felnézett, s egy hangot hallott:
– Hahó!
Igen, ez volt a várva várt, áhított hang. De fentről jött. A kis ördög- lány felemelte a fejét, s vissza kiabált:
– Hahó, ki az?
– Én vagyok az! Emlékszel rám? Az ördög fiú, akit oly sokáig vigasztaltál!
– Ó nem, ez nem lehet igaz! Miért nem itt lent vagy?
– Inkább miért nem te vagy itt fent, drága angyalom? Én tökéletes életet éltem, hogy a mennyországba kerüljek, s találkozhassak veled! Kerültem minden bűnt, szerettem s tiszteltem mindenkit! Halálomnak órájában a családom körében, csak azt vártam, hogy végre láthassalak! Erre te…
– Ó, én bűnös voltam, bűnösebb volt az életem, mint bárki másé! Pokolba akartam kerülni, hogy láthassalak! De nem tudtam, hogy te eközben a mennybe akarsz kerülni! Ó, ha én ezt tudtam volna, nem lettem volna gonosz, s kegyetlen…! Halálomnak órájában én egyedül voltam, s reméltem, hogy nemsokára viszont látlak, s együtt lehetünk örökké!
Ekkor az ördög-lány keserves zokogásban tört ki, s rádöbbent, hogy nincs kiút. Életét elvesztegette, s most, a pokolba kerülve még a szerelmével sem lehet együtt! Ekkor szembesült minden tettével, s valami végtelen, pokolian kínzó fájdalmat érzett. Szenvedései megkezdődtek.
Leborult a kemény, hideg földre s szívet tépően zokogott. Siratta az életét, az angyalságáét, de legjobban egyetlen szerelmét siratta.
S közben odafenn az angyal- fiú kristálytiszta könnyei – a mennyet és a poklot elválasztó távolságon át- kis koppanásokkal hullottak a pokol sivár fenekére.
5 hozzászólás
Elolvasván novelládat, annak "földi" változata, O. Henry: Háromkirályok ajándéka. c. örökbecsű műve jutott az eszembe.
Ha, esetleg még nem olvastad volna, megkerestem neked:
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:khQ2JD_v3HcJ:www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_062-hu.html+O.Henry+H%C3%A1romkir%C3%A1lyok+aj%C3%A1nd%C3%A9ka&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a&source=www.google.hu
Köszönöm szépen,majd elolvasom:)
Nagyon aranyosan és szépen mesélsz, élvezet volt olvasni!
Köszönöm.:)
Kedves Dominika!
Hosszú meséd nagyon kedvesen írtad le. Élvezet volt olvasni.
Szeretettel: Kata