Egy kólás üveg hevert az asztalon, amit még mi ittunk ki hajdanán. Nem sírt, és nem is kesergett, ahogy én sem búslakodtam már. Elment, és soha nem jön vissza. Fekszem az ágyon és a hófehér falat bámulom. Emlékeim folyamatosan előtörnek, mint az óriások kik kinőtték már fészküket. Egyetlen könnycseppet sem ejtek, mégis érzem ahogyan lelkemben kitörni készül az ár. Már-már folyóként törnek elő belőlem az emlékképek, a fájdalmassá vált, de gyönyörű pillanatok.
Kéz a kézben sétáltunk nyári estéken a Tiszánál, miközben ádáz szúnyogok szívták eledelüket. Ereinkben a vér melegen csörgedezett szerelemmel, vágyakkal telítődve. Néztük a folyó túlpartját arról merengve, hogy talán egyszer majd mi is kikötünk valahol. Akkor még gondtalanok voltunk, még alig kóstoltunk bele az életbe, még hittük, hogy minden örök. Aztán azok a szép nyári napok is véget értek, jöttek helyette viharosabbak. De mi csak álltunk időt és teret nem érzékelve, néztünk egymás szemébe szerelmesen.
Az ágyam minden éjjel, mikor nem volt velem hideggé vált. A mosolygó bútorok sem mosolyogtak olyankor, s az étel íze se olyannak tetszett, mint vele. És most itt állok egyedül a fergeteges világban úgy, mint egy mákszem. Sötéten, üresen, aprón és gyanakvón. A természet is hiányát hirdeti. Kell nekem! Nélküle minden kihalt és száraz, akár egy sivatag. És ebben a sivatagban fűszálként lapítok, várom a jobb időket, várom őt.
Szívem és agyam folytonos harcot vív. A jó és a rossz vitatkozik. A gond az, hogy már én magam sem tudom melyik a fehér s melyik a fekete. Talán mindkettő jó és rossz is egyben. Talán………
Talán visszajön egyszer. – hajtogatom magamban miközben fekszem ágyamon és körmeimet rágom. Szemeim nem akarnak lecsukódni. Erős késztetést érzek arra, hogy felkeljek, hozzárohanjak és könyörögve hívjam vissza magamhoz. Nem tudom mit kéne tennem. A szoba egyre sötétül, talán már mindenki alszik, és már csak én vagyok ébren. Ő is biztosan alszik s álmodik rólunk. Rólunk? Álmait már nyugton hagyják a múlt képei, már csak a jövőjéről álmodik. Felülök az ágy szélére, de így sem jobb. Előveszek egy százszor átolvasott könyvet, de most ez sem segít. Szemeim már túl fáradtak a sorok közti cikázásra. Járkálok a lakásban, mint egy megszállott, akinek nem jön az ihlet vagy mint egy oroszlán ki a kivégzésére vár. Oroszlán az nem vagyok, de megszállott, az lehetséges. A szerelmem megszállotja vagyok. Sose fog elereszteni engem. Egyszer majd bekopogtat hozzám, és megkérdi hogy telt az életem. Szerelmesen. – felelem majd egykedvűen. Lehet érdekelni fogja szerelmem mivolta, én pedig megsúgom neki egy árnyas éjjelen: „Mindenem.” Ezután kétféle jövő áll előttünk vagy megfogjuk egymás kezét úgy, mint egykor vagy elköszönünk örökre. Reménykedek a jobbikban, a szív remél, az agy kételkedik. Én még mindig ott fekszem az ágyon. Egyedül.
3 hozzászólás
Kedves pitypang, ez egy nagyon jó írás szerintem, a hasonlataid nagyon tetszenek, a mondataid természetszerűleg követik egymást, folyamatosan áramolva be az olvasó idegrendszerébe. Vagy talán csak az enyémbe, mert átérzem a merengésedet.
Hanga
Kedves pitypang!
Szépen írsz, még ha szomorúan is… Fel a fejjel, ha Ő nem tér vissza Hozzád, biztosan jön egy másik, aki talán jobban szeret Téged, úgy, ahogyan megérdemled:)
Üdv: Borostyán
Szia!
Közhely, de tapasztalatból tudom, az idő valóban enyhíti a szerelmi bánatot. Tetszik az írásod.
Szeretettel: Rozália