Nagy visszatérés
Manik Haldart egy éjszaka elvitte a Dúnd, a fejetlen démon. Mindenki azt várta, hogy a felesége követi őt a máglya tüzén keresztül, de Genda még a hamvasztást sem várta be; leugrott egy magas szikláról, és halálra zúzta magát. Két ilyen tragédia általában megrázza a szomszédságot, az emberek sajnálkoznak, rémüldöznek, de legalább jó sokáig beszélnek a történtekről. Nágpur azonban simán tudomásul vette, már csak azért is, mert nagy volt a család, akadt, aki gondoskodott a gyerekekről, és mindenki tudta, hogy Maniknak és Gendának semmi baja, vidáman élnek tovább abban a másik világban, amely csak néha keresztezi a miénket.
Egyébként is úgy kell venni, hogy Manik maga akart Dúnd lenni; nagyon is jól tudta, hogy éjszaka nem szabad válaszolni az idegennek, aki odakint a nevünket kiáltja. Aki megteszi, az maga is fejetlen kísértet lesz, lovon járja be Nágpurt és a környéket, a fejét a nyeregkápára kötözi, és mindig újabb áldozatokat keres. Gendával egy kicsit más a helyzet, Genda megkerülte a szabályos utat; a közmegegyezés szerint ezt csak azért tehette, mert különleges, misztikus erőket szerzett, vagy egy nagyon hatalmas Dano a patrónusa. Ezért Manikot nyugodtan el lehet felejteni, Genda számára viszont sürgősen meg kell építeni a szentélyt; itt csak azon lehet vita, hogy elég lesz-e a szokásos kőhalom, vagy legyen inkább csabútra, falazott, meszelt emelvény, ahol egy évben egyszer fel lehet áldozni az előírt fekete állatokat.
Manik nagyon jól érezte magát az új állásában. Azelőtt szegény paraszt volt, kölcsönkért ökrökkel szántott, most meg derék paripát adtak alá, le sem akarózott szállni a magas lóról. Az első napokban még zavarta a nyeregkápán viselt feje, nehezen szokod meg, hogy nincs fejed, mégis látsz, és egész nap szemezel magaddal; de ez csak egy kis kellemetlenség, el is lehet fordítani azt a kobakot, lejjebb is lehet húzni a piros turbánját, akkor nem sok látszik belőle, mintha csak egy úri tököt szállítana az ember, akarom mondani, a Dúnd, és ez határozottan úri foglalkozás. Éjjel utazgatsz, mint a száhibok, akik rettegnek a napsugártól, a nevén szólítod azt, akit akarsz, napközben szép kertekben pihensz; ezer katona sem fog elzavarni, hiszen nem lát senki.
Genda azonban nagyon is látta Manikot. Minden nap elmondta, milyen nagy áldozatot hozott érte, milyen nehéz volt felmászni a sziklára, közben lehorzsolta a tenyerét is, aztán leugrott, életet megvető bátorsággal, csakhogy együtt maradjanak abban a világban, amelyet eddig láthatatlannak neveztek. Most már azt szerette volna, ha Manik odaköltözik hozzá a csabútrára, boldogan élnek, szép lassan magukhoz veszik a gyerekeiket, mindenkinek megmutatják, a harmonikus családi élet igenis lehetséges, csak előbb meg kell halni hozzá. De Manik már torkig volt a harmóniával, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Genda megmondja, mit kell csinálni, ő pedig szó nélkül engedelmeskedik; halála legnagyobb csalódása az volt, amikor Genda megjelent előtte, lehorzsolt tenyérrel és boldogan, a dúndoknál szokásos fejetlenség sem nyugtalanította, hiszen mindig is ő volt a család feje. Manik kijelentette, hogy nem költözik a csabútrára, nincs ideje arra, hogy mintakép legyen, neki fontos dolga van, gyarapítania kell a dúndok népes nemzetségét.
Most pedig különösen elfoglalt, mert egy Bagheszár nevű tigrisdémon is fölvette azt a szokást, hogy éjszakánként a nevükön szólongatja az embereket, ami nagy törvénysértés. Nem fizet adót, nem fizet TB-t, nem számol el a fölfalt emberekkel, nem szolgáltat adatokat a statisztikai hivatalnak. Az ilyen Bagheszárok csak a feketegazdaságot erősítik, arról nem is beszélve, hogy a gyanútlan polgár sosem tudhatja, egy legálisan működő, szakképzett Dúnd hívja ki az éjszakába, vagy egy közönséges tigrisszellem, aki a halottnak még rendes megélhetést se tud biztosítani.
Ezek csak üres kifogások, mondta erre Genda, azelőtt sosem érdekelt téged mások halál utáni karrierje, és ha már karrierről beszélünk, én sokkal többet tettem le a ravatalra, mint te, középkategóriás istennő vagyok, grámadévatá, te pedig egy csavargó kísértet.
Igenis, drágám, ismerte el Manik készségesen, éppen ezért kilépek a halálodból, te még számos előnyös házasságot köthetsz ott a csabútrán; hallom, hogy a Kera Bír föltámad bánatában, ha nem teszed őt boldoggá, legalább fél órácskára. – Kikérem magamnak, sivította Genda, nem azért ugrottam le a szikláról, hogy összeálljak egy olyan senkiházival, mint a Kera Bír. – Miért, kérdezte ártatlanul Manik, gazdag démon, egy évben négyszer áldoznak neki bivalyt, és a legjobb úton van ahhoz, hogy külön szentélyt építsenek neki. – Tudd meg, hogy én tisztességes istennő vagyok, nekem szent a családi élet, én mindent megteszek, hogy idehozzam a gyerekeinket, nem úgy, mint te. – Ezért két szalmaszálat sem kell keresztbe tenned, vélte Manik. A drága jó anyád meg a testvéreid úgyis mindent megtesznek, hogy megszabaduljanak tőlük. – Nem igaz! Te nem szereted a gyerekeket! Nem te mondtad, amikor a kis Jilápi megszületett, hogy házinyulat vettél feleségül? – Boldog idők, sóhajtotta Manik, akkor még nem tudtam, hogy egy középkategóriás istennő szüli rakásra a kisnyulakat. És persze csupa lányt, kizárólag azért, hogy ellenem nevelhesse őket. – Manik, te nem akarod a gyerekeink halálát! – Nem bizony, éljenek csak együtt a drága jó anyáddal és a testvéreiddel.
Így zengett minden nap a csabútra, és a többi grámadévatá ragyogóan szórakozott Manik rovására, aki nem érdemel meg egy olyan gyöngyszemet, mint Genda Dévi, és Kera Bír hiába erősítgette, hogy életesen szereti, valamint nem halja túl, ha nem lesz az övé.
Szegény Manik csak akkor volt boldog, ha eljött az éjszaka, és elindulhatott a szokásos körútjára. Már többször könyörgött a főnöknek, Param Deonak, hogy helyezze át egy másik városba, azt se bánja, ha alacsonyabb beosztásba kerül, még a muszlim temető őrzését is elvállalja, de Param Deo hajthatatlan maradt: Te vagy az egyik legjobb a dúnd szakmában. Nem akarom elveszteni egy szakképzett munkatársamat csak azért, mert a felesége még nagyon fiatal és szemtelen.
A feleség… Igen, minden baj azzal kezdődött, hogy Genda leugrott a szikláról. Biztosan itt van a megoldás, a szikla körül. És Manik finoman érdeklődött mindenfelé, hogy melyik az a szikla. A dúndok mindig úton vannak, mindenről tudnak, valaki megmutatta neki. Jó magas szikla volt, nagy ugrás lefelé, de semmivel sem több, mint fölfelé, egykutya, hogy merről mérjük. Manik leszállt a lováról, és vett egy nagy lélegzetet. Ide nem fog utánam jönni Genda! Felugrott a sziklára, és közben csak egy kicsit horzsolta le a tenyerét. A következő pillanatban egy ordító, vörös fejű bébi volt, és egy nagyon ellenszenves alak, feltehetően az apja, megjegyezte: Na, a házinyúl már megint megellett.
4 hozzászólás
Teremtettél egy külön világot, logikusan felépítetted ezt is és a benne zajló történetet is.:) Ami különösen tetszett: "…életesen szereti, valamint nem halja túl, ha nem lesz az övé."
Kedves Arthemis, köszönöm, hogy elolvastad, és találtál benne jót is.
Kedves Müszélia!
Nagyon jó, "müszéliásan humoros" írásodat élvezettel olvastam. Jókat kuncogtam rajta. Az meg különösen elbűvölő, ahogyan ide-oda járkálsz a történetben az élet és a halál mezsgyéjén.
A reinkarnáció elméletén alapuló történeteiddel, sok olyan rejtélyt oldassz meg, amelyek ködként nyomasztják az ember szellemét és értelmét.
A humor pedig befogadóvá teszi az olvasót, anélkül, hogy egyetértene, vagy akár elgondolkodna az elméleten.
Gratulálok!
Judit
Kedves Judit,
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kissé morbid történetet.