Nem igazán tudni, mi a boldogság titka. Mert a titok mindmáig megfejthetetlen. (Mármint ez az egész ügy.) Mert örülhetünk annyi mindennek; többek között, ha gyerekeink miután kiitták a hideg szódát a hűtőből, de csináltak újat, no meg be is tették azt a hidegre, örülhetünk, ha sikerült lekésni az utolsó buszt, (de még nyitva van a kocsma!), örülhetünk, ha „ott” felvették végre a telefont, máskor meg örömmel sóhajtunk fel, ha a „másik fél” foglaltat jelez. Nagyon nagy öröm tud lenni ellenfelünk kudarca, sikertelensége, szomorúsága. Nnna szóval! Próbáljunk meg pozitívak lenni! (De! Kórházi leleteink azért legyenek negatívak – lehetőleg, és lesznek iss!)
Mind1! A királylányok nem voltak boldogok, szigorú felügyeletük alatt egyelőre beteljesítetlen – vágyódásaik során. No meg az őszbecsavarodott üstökű király sem volt boldog; sehol unoka, sehol se trónörökös, még egy iciri-piciri! (Sem.)
Valójában régóta szeretett volna már nyugdíjba menni. Mert „nyomta már vállát a trón” no meg a királysággal kapcsolatos rengeteg kötelezettség. Délelőtt udvari tanács, gyors, (kímélő) ebédet követően a panaszosok fogadása, azok meghallgatása, igazságtétel a hisztis perlekedők között. Uzsonna (hideg tejeskávé) helyett a kancellária, a levelezés áttekintése. No meg az a rengeteg érkező habratyoló, udvariaskodó követ összes „diplomáciai tirádáikkal” egyetembe; így vigyáznia kellett álmos délutánonként – hogy hiába a heroldok, kürtök fülsiketítő harsonázása – nehogy azok képébe ásítson. Mert fontos volt az udvari etikett. Sajna akkortájt nem találták még fel a napszemüveget, így még annak leple alatt se sikerült kicsit kummantania.
Pedig! Sokszor elképzelte magában, milyen jó lenne nyári délutánokon üldögélnie a (királyi méhesben), Vergilius verseit olvasva. Vagy! Netán üldögélni a (királyi) présház előtt kezében hűsen gyöngyöző Rajnai rizlinget tartalmazó (királyi) poharában, figyelve a (királyi) szőlőt művelő asszonynép szerfelett szorgos, kívánatos hajladozását…
Meg gondolta még magában: milyen jó lenne üldögélni a vén diófa alatt, unokákkal körülvéve. És ha netán megszomjazna, megkérhetné valamelyik unokáját: „menj be kicsim a konyhába, szólj a szakácsnőnek, töltsön már egy hűsítő fröccsöt a puharamba! Mert nagyon meleg van, lehet a klímaváltozás okából. (Kifolyólag.) De nehogy eláruld ám a Mamának! Akkor nem lesz csoki, és nem jön majd a Mikulás sem!”
Hiába az öreg tudott (volna) élni; volt fantáziája az igazi élet iránt. De volt helyette kancellária, felesleges levelezés, a heroldok fülsiketítő harsonázása, mikor érkezett valamilyen nevenincs országból valamilyen hosszú, kimondhatatlan nevű nemes-nemzeti követ – külpolitikai bonyodalmak megelőzése végett, kifejezve barátkozási szándékát. No meg azok az udvari tanácskozások; a rengeteg bölcselkedéssel: „lépjünk be, vagy lépjünk ki”? A harsonák hangja különösen bosszantotta az öreget. De hiába, nem foghatta be a fülét – tiltotta ezt a szigorú udvari etikett! (Szerfelett.) A maga részéről inkább Simon @ Garfunkelt szeretett hallgatni, no meg Bob Dylant. Amúgy a Dire Straits is kedvelt zenekara volt, de a dupla koncert albumuk szerinte kevésbé sikerült.
Nnna szóval, ne irigyeljük a királyokat, van nékik gondjuk épp elég. A további bonyodalmakról tán majd később…
/vége a második résznek/
1 hozzászólás
Érdekes gondolatok a királyról, de az biztos, hogy nem azt csinál, amit akar, vagy nem akkor és nem úgy, mert állandóan reflektor fényben van, ráadásul nem csak ő, hanem a családja is. Így van ez az összes ismert emberrel is. Összefoglalva: nem irigylem őket.
Szeretettel: Rita 🙂