Mese a három kismalacról, (az egy farkasról), no meg a három huncut kiscicáról

/harmadik rész
„Te szemét köcsög, alávaló, rühes toportyán!”. Befaltad a barátom! Nem szégyelled magad? Rák essen abba a telhetetlen beledbe’!” Fújt mérgesen a kismacska a fa tetejéről, miközben tíz körömmel kapaszkodott annak legmagasabb ágán. (Nehogy lepottyanjon.)
A farkas csak pislogott. Nem mintha megsértődött volna, netán lelkiismeret-furdás bántotta volna tettért. Mert csak éhes volt, most meg csupán csak elálmosodott. Gondolt magába, farkas-anyucija, régi intelmeire; ha régóta nem ettél már, és valamilyen finomsághoz jutsz, ne egyél mohón, gondosan rágj meg minden finom falatot, különben hamar megfájdul a pocakod!” Momentán adva volt a finomság; ő gondosan megrágta annak minden finom csontját, porcikáját, hogy sokáig tartson a lakoma. Arról meg egyáltalán nem tehetett, hogy régóta nem evett. Így hát elfogyasztotta a malackát szőröstül-bőröstül.
Tudni illik, oly rég nem evett már! Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy befalta a nagymamát, meg Piroskát – utóbbit elemózsiás kosarastul; aztán – miután jól ismerte a mese folytatását, a vadászt már nem várta meg – átinalt inkább, egy másik mesébe. (A rossebnek hiányzik, hogy a hasába köveket varrjanak!) Inalt ám szaporán, mert zsenge malachúsra fájt a foga. Éppen, ebben a mesében. (Ahova, tovább költözött.)
Azért a cica megjegyzése, némileg elgondolkoztatta, elábrándozott. „Toportyán én? Az biztos, hogy éngem a Toldi Miklós nevezető vitéz, nem nyekkentett volna földhöz, mint azt a szerencsétlen nádi farkast. Lenyomtam volna a vitézt, az totál-tuti! Aztán meg befaltam volna őtet Bencéstül, no meg, özvegy anyuja által küldött szelencéstül! Aztán jöhetne a vágóhídra vont bika, mészáros-legényekkel együtt! Meg még Holubán, páncélostul, vészjósló vörös sisakforgójával, egyetembe. Eképp ábrándozott derék farkasunk, miközbe’ kerülgette jóllakottságát a jótékony álom. Költői túlzás lenne azt mondani, hogy álomtündérek simogatták, lenehezült szempilláit. (Túl büdösnek tartották a száját – életében, meg véletlenül se mosott fogat. Ugyanis.) Mindenesetre, farkas kománk elalvás előtt, még vágyódva nézte a fa tetején, tíz körömmel kapaszkodó „desszertet”, de a cicának esze ágába se volt még elhagyni menedékét.
Arra persze már nem gondolt farkasunk, a beste lelke; ennyi finomság után – valószínűsíthetően – kilefetyelte volna a fél Dunát. És lentebb, az atomerőműnél is komoly gondok származtak volna, a projekt kezdetén prognosztizáltnál, jóval alacsonyabb vízállás esetén. Mert gond lett volna a fűtőelemek hűtésével. Fűtünk, aztán meg hűtünk? Ki érti ezt. Ugyan, e sorok nem ért az atom-technológiához, hagyjuk ezt inkább a mindent értő környezetvédőkre!
Na, szóval, a farkas elaludt végre, horkolt ám, de piszkosul! A cica lekecmergett a fáról, megropogtatta fájós ízületeit, útnak indult. Visszanézve, mutatott még valamit az alvó farkasnak; jobb mancsa középső karmát kiegyenesítve. (Nemzetközi jelzés- mindenki megértheti.) Olyan volt ez a jelzés, amit e sorok írója szokott kinyilvánítani, az őt záróvonalon, sebesség korlátozás esetén megelőző bunkó parasztnak. (Miután visszaelőzi, azt.)
Na, szóval a kiscica útra kelt, hogy megkeresse – maradék – barátait. Mert magányosnak érezte magát. Nem telt el sok Idő, farkasunk is útnak indult. Ő nem barátokat keresett, inkább élelmet. Mert megint megéhezett, szerfelett. De erről majd a továbbiakban.
/vége a harmadik résznek