/utolsó rész, Epilógus III. következik
„Ugyan már! Miért aggódnátok kedves barátaim? A farkas korszerű téglaházat keres, tetején Bramac-cseréppel, korszerű nyílászáró ajtókkal, ablakokkal, korszerű padlófűtéssel, netán még riasztó szerkezettel is ellátva. Láttok itt, a tanyavilágban ilyet?” Az öregasszony magában arra gondolt, volt nékik régen, igazi riasztójuk, egy kuvasz személyében, ő volt :„Holjársz! Merrejársz? Micsinálsz”. Igazából, elég volt kiáltaniuk a pusztába: „Holjász, merre jársz, micsinálsz”? Egyszerűség kedvéért elég volt már a leegyszerűsített „Holjász kiáltás; a kuvasz, akármerre is kalandozott el, hamarosan előkerült. Csapzottan, bundája tépetten, csatakosan, szőre tele bogánccsal. Hogy merre járhatott, ez egy más történet. Igazásiból, ez csak őrá tartozik, ne is feszegessük tovább a témát – ez (is) egy másik történet.
Mindenesetre az állatkák megnyugodtak némiképp, habár a cicák azért szemrevételezték az öreg körtefát, ahová, szükség esetén felmászhatnának. Mert tudvalévő: „az ördög, (illetve a farkas) nem alszik”. Na jó, na jó, gondolták magukban, mi ugyan felmászunk majd, az uzsgyi- tuti! De mi lesz vajon malac barátunkkal? Fára mászni nem tud, az meg hogy elfusson a veszély elől, az nehezen hihető. Aztán, eszükbe jutott az öregasszony. Vele ugyan mi lesz? Kizárt dolog, hogy fel tudna kapaszkodni a biztonságot jelentő ágak közé, az meg hogy elszaladna? Tök-teljes reménytelen. Hiszen bottal csoszog. Midegy! Akkor majd megharcolunk az aljas, piszok, szemét szörnyeteggel! Ha kell, mindannyian ottveszünk, de legalább jól megkarmoljuk azt az éh sóvár pofáját! Oszt neki annyi! Lehet, nekünk is, de nem hagyhatjuk családunk, otthonunk, gazdánk! Mindenesetre gondolták, azért nem árt „szárazon tartani a puskaport”.
Szegény farkas. Fogalma se volt az ellene szőtt „aljas cselszövésről”! Csak vándorolt a kies, (bocs, inkább a kietlen) pusztaságban; egyre reménytelenebbül kereste azt a téglaházat, tetején Bramac-cseréppel, korszerű nyílászáró ajtókkal, ablakokkal, no meg a korszerű padlófűtéssel. Vállán cipelte „túlélő” batyuját, amelyben voltak csupán a legszükségesebbek. Úgy, mint: lábas a főzéshez, kovakő, tapló a tűzgyújtáshoz, ha netán tán eljön majd az oly rég várt étkezés ideje. No meg vitte Farkas nagyanyótól megörökölt szakácskönyvet. Leginkább a következő fejezetet kedvelte, volt annak címe: „Hogyan készítsünk el ízletesen húsételeinket”. A szakácskönyv farkasunk legnagyobb kincse! No meg ott volt még cuccai közt a sokféle fűszer: só, bors, paprika, kurkuma, gyömbér, majoránna, zeller zöldje, petrezselyem, etc. Mindez lapult lábosában, gondosan vászonzacskókban csomagolva, szárított, porrá őrölt formában, Farkas nagyi féltve őrzött szakácskönyve társaságában. Tán még Horváth Rozi is megirigyelné a főszerek kavalkádját! Csak ehetne már végre valamit! (Mármint a farkas. Történet írója már komolyan aggódik érte.)
Szóval barátaink nem forogtak veszélyben. Öregasszony macskát még sohasem evett, a malackát illetően meg, régóta nem röfögött már levágásra ítéltetett malac az ólban. Valójában a Papa utolsó éveiben se vágtak disznót. A gyerekeknek nem kellett már, ugyanis korszerűen táplálkoztak. Mondta is nagy szomorún a Papa: „ezek csak magokat esznek, mindenféle granulátumon tengődnek. Még szerencse, hogy nem nő csőrük, tolluk, mint a madaraknak, oszt még a végén fogják maguk, és messzire repülnek majd. Lám még a menyem is fogyókúrázik, lassan úgy néz ki már, mint egy kapanyél, vas nélkül! Semmi foghatós nincs már lassan rajt! Nem úgy, mint rajtad, Mama!”
Az öregasszony először morc képet vágott, gondolta: „ugyan már mi lenne a bajunk a menyünkkel szemben? „ Aztán, magában elmosolyodott. „Hogy tud még mindig udvarolgatni ez a vén salabakter?” Gondolta magába. (A történet hűségéért, azért meg kell jegyeznünk, hogy a „vén salabakternek” utóbbi időkben, leginkább bár csak a szája járt. Néha azért még, meg-megpödörte őszülő bajuszát.)
És – utólag belátta ezt már az öregasszony – igaza volt a Papának. Mert a gyerekek repültek messzire, költöztek el, éltek távoli nagyvárosban. Kezdetben néha jöttek látogatóba, de mindig siettek! Gondolta is magában öregasszony, mire való ez a nagy sietség, az Idő mindenkit megvár. Később a gyerekek már nem siettek, miután meg se jöttek már. Kezdetben azért volt néhány közös Karácsony, olyankor volt feldíszített fenyőág a tanyán, a tepsiben sült a bejgli, diós, meg mákos is – az unokák leginkább a mákosat szerették. De akkor is siettek. Pár év múltán az öregasszonynak, már nem volt kinek, minek sütnie, fenyőgallyat se díszítenie sem volt értelme. (Nem jöttek.) Azokon a Karácsonyokon lett magányos, de tök-teljesen. (És piszkosul.) Nem volt értelme sütnie-főznie, nem volt értelme ágacskát se díszítenie sem már. Ezért aztán málét sütött magának az ünnepen, szélén, ropogósat, édeset, finomat. Magában gondolta, hogy no, ez az ünnep is elmúlt, látogatók nélkül. Titokban reménykedett azért Ördögfiban. Legalább, ő meglátogathatná! Mert rég, egy másik mesében, Ördögfi megmelegedett nála egyszer a kemencénél akkor, és falta a málét. (Két pofára.) Mindegy, ez is egy másik, régi történet.
Mindegy, azért mindig jött „Kedves-Karácsony” alkalmával, üdvözlő képeslap távoli szeretteitől. Azon magasra nyúlt hegyekkel, hó borította fenyőkkel. Ezek voltak a képeslapon. „Szia nagyi! Itt töltjük az ünnepeket, jókat síelünk, sokat gondolunk rád”! (Ami amúgy csak hazugság volt, de volt legalább, jött távolról üzenet. Ha akármilyen is) Öregasszony nemigen értette, ugyan, miért kell felmászni egy havas dombra azért, hogy az ember lecsúszhasson, aztán újra mászhasson felfele? Ki érti ezt. Persze ott volt még az az annyiféle lift. (Lanovkának is nevezik az ilyesféléket.) Azok a liftek meg úgy potyogtak a kereskedelmi TV-k híradóiban, mint Szt. Mihály könnyei, augusztus havában. Aggódott is szeretteiért, nehogy összetörjön kezük-lábuk. Nem volt nekik délibáb, gémeskút, meg szélfútta ördögszekér? Élet ez? Mindegy, gondolta: VÉGRE, IGAZI Karácsony vár rá, állat-barátai társaságába!
Amúgy, Ördögfi sem ért már rá, évek óta. És, nem tudott eljönni, bárhogy is szeretett volna. Mert előléptették, ő lett a „Fő-Tűz-Katlan- Felelős” odalenn. És, annyi volt a dolga, el sem képzelhető. Józan halandók számára. Mert rengeteg fázós, „elveszett lélek” tolakodott tülekedett lefelé. És – legalább is a Pokolban, akkortájt még, nem volt protekció. De a pokol tüzét fűtenie kellett, mindenképp. „Elvégre nem maradhatnak szégyenben! Hogy vihoghassanak rajtunk a mennybéli angyalok? Na, ne már”! Ördögfi emígy elmélkedett, szitkozódott, mantrázott magában. Gondolta, azért az már igazán nagy disznóság, hogy a magas fűtőértékű antracit helyett lignitet kell lapátolnia a kemencékbe. És a környezetszennyezés? Arra senki se gondol, még a Pokolba se? Azért, az már igazán nagy disznóság, hogy a gonoszság is korrupttá vált! Antracit helyett lignit? Na, ne már! (Mindegy, régi történet ez is már.)
Savanyú vetrece: „a húst csíkokra metéljük, fonnyasztjuk zsíron olvasztott szalonnával, vágott vöröshagymával, szétnyomott fokhagymával. Kell még hozzá só, pirospaprika, forrás után némi fehérbor. Miután a hús megpuhult, átfordítjuk, aztán jöhet a bors, a babérlevél, a tejfölös, esetleg tejszínes habarás, némi mustár, sok reszelt citromhéj. Nem árt hozzá a frissen gyúrt puliszka sem.”
Mi tagadás, a farkas nyála kicsordult, nagyija receptjei olvasása közben. De! Volt némi bökkenő, hiányzott az alapanyag, malachús formájában. Mert sehol se talált egy korszerű téglaházat, tetején Bramac-cseréppel, korszerű nyílászáró ajtókkal, ablakokkal, korszerű padlófűtéssel. Lapozta tovább hát a recept könyvet, rátalált a Vadételek, ízletesen c. fejezetre.
Vadételek. Őzpecsenye vadasan. Szólt a recept imígyen, a történetíró rövidítve közli az ínycsiklandó receptet, nincs szándéka olvasóit untatni a továbbiakban. Na szóval, a recept: a jó darab húst egybe pároljuk. A lébe tegyünk sárgarépát, gyökeret, babérlevelet, fehérborsot, a világért se spóroljunk velük! Nem árt a husit betűzdelni némely füstölt szalonna-csíkokkal sem, ilyen finomság, minden normális háztartásban akad. A hús megfőttét követően, azt kivesszük, és nekifoghatunk a mártás készítéséhez. Vigyázat, nehogy elrontsuk! A puhára főtt zöldségeket gondosan átpasszírozzuk, a mártást (kevés liszttel!) habarjuk,teszünk hozzá tejfelt (bőségesen), mustárt, citrom levét, ízlés szerint, – az se baj, ha lime is akad. A felszeletelt húst ebbe a mártásba melegítsük, jár hozzá (mindenképp), zsemlegombóc, meg némi aszalt cseresznye. (Is.)
Na ja, gondolta magába a farkas. Zsemlegombóc, meg aszalt cseresznye? Elég lesz nekem a hús is, gondolta magában, bús, nagy magányosságában, én ugyan nem tolongok mindenféle akciózós bevásárló-központokba, mindenféle franko, gagyi izéféleségért. Zsemlegombóc? Majd ha lesz párom, elkészíti nekem. Mert, most épp magányos volt, nagyon. Akkor is volt épp az, „naggyon-naggyon”. Elhatározta hát, végképp kilép ebből a meséből. Eszébe jutott, vannak más mesék (is). Nagyija mesélt anno Bambiról, a korán árvaságra jutott őzgidáról.
Emlékezett kölyökkorára, amikor a falka összegyűlt a nagy sziklán. Tartozott, akkor még valakihez, tartozott Hozzájuk! (Akela öreg volt már, a falka új köztársasági elnököt akart választani. Maugli meg épp valahol messze kalandozott. El. Próbált szocializálódni az embercsapat között. Súlyos hibának bizonyult. Utóbb, kiderült ez. Sir Kán pedig megperzselt bajuszát ápolgatta épp, Kamilla hu nevű gyógynövény-krémmel, forgalmazták ezt ezerrel akkortájt, divatos-reklám patikák. De, ez is egy más történet.
Amúgy a vérehulló fecskefű is ajánlott mindenféle sebre. Trágyával rögzített pókháló viszont, nemigen ajánlatos. Utóbbi kezelési mód leginkább még a lovagkorban volt használatos. Amikor a torna során, többen sebesülést szenvedtek. És nagy pechjükre, ha – legalábbis átmenetileg – túlélték a súlyos sebeket, de a győztes kardja rozsdás volt. (Épp.) Szóval, alakult a vérmérgezés. Volt kialakulóban, de piszkosul ám! És, ez ellen, hiába volt a lópotyadék, meg a pókháló. Történet írója szerint, még azok jártak jobban, akiknek az összecsapás során, egyszerűn csak, lerepült a fejük. Vérmérgezés nélkül. Mind-1, ez is másik, régmúlt történet.
No, szóval, a farkas-parlament ülésén, (napirend utáni felszólalásként) Farkas nagyi elmondott egy-egy receptet, nagy ritkán mesét is. Általában. Akkor mesélte el Bambi történetét. Kedvenc farkasunk meg gondolta magában, elege van már ebből a meséből, ahol több mint száz éve legyalázták. Mert leforrázták, megalázták, rápotyogtak a falka tagjai! Gyerekek kinevették pórul járását. Százezerszer! Aztán, aludtak el, „minden jó, ha a vége jó”. Elege lett már ebből, az egészből. Hogy, mindenki ellene drukkolt! Szóval, úgy gondolta, elinal ebből a meséből, megkeresi Bambit, a korán árvaságra jutott kisgidát. „Gondját viseli” majd. Ígérte! Bízzunk ígéretében!
Lehetne ez a mese vége – akár. De, el kell mesélnem még, ahogy az öregasszony ölébe összegömbölyödtek barátai, az álmos kiscicák. Ő, moccanni se mert akkor. Mert, a cicák, álmokban is doromboltak. És, jól sikerült legalább, az a Karácsony!
/vége
8 hozzászólás
Szia túlparti!
Hát mit mondjak? Hetet-havat összehordtál, s ebből a bizonyos epilógusból olyan mese kerekedett, hogy még Andersen is megirigyelhetné. 🙂
No meg persze, jómagam is okultam belőle. Mert oly gyakran szoktam hibáztatni a környezetet szennyező lelketlen gépeket a természet tönkretétele kapcsán, de most megvilágosodtam végül. Nem a gépek, főleg nem a repülők okolhatók ez ügyben, hanem a lignit, amivel a kemencéket fűtik a Pokolban. Az már tényleg szégyen, hogy a környezettel már a pokolban sem törődik senki. 🙂
Remekül szórakoztam.
Szeretettel,
Ida
Szia, kedves Ida!
Nem tagadom, nagyon vártam már, kedves hozzászólásod!
Mert, van aki tök-teljes türelmetlen, miképp gyerekek várják a karácsonyt! Úgy vártam én is, hsz-ed, aztán, megnyugodtam.
Mondok Neked titkot, fogalmam se volt, mi lesz a mese vége. De, hál'Isten, te segítettél!
Ugye, lehet mesét írni tanulság nélkül? (Is.)
Köszönöm, hogy olvastál!
szeretettel:
Frigyes
Lehet, csak nem érdemes, Frigyes.
No, ne szerénykedjünk annyira, méghogy ebben ne lenne tanulság?…
Van bőséggel! Akinek füle van hozzá, meg is hallja! Vagy inkább, ráérez!
Mondom: remek kutyulék! 🙂 (ezt ne vedd bántásnak, mert dicséretnek szántam).
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Örülök, igazán jól esett, hogy tetszett a "kutyulékom"!
Tudom ám, nem bántásképp írtad!
Köszönöm Neked! Meg azt is, hogy olvastál!
Szeretettel: Frigyes
Kedves Frigyes!
Jó kis mese bár a karácsony nem a kedvencem.
Egyszer valaki azt hitte házat keresek sőt kastélyt.
Nos nem vagyok Csekonics báró költözni meg utálok.
Annál rosszabb nincs., de van karácsony előtt négy nappal temetés.(Régi történet)
Úgy gondolom jogom van nem szeretni a karácsonyt!
Na azért nem leszek ünneprontó! Tudjuk ezt le Boldog karácsonyt!
Ez egyfajta magyarázat néha miért viselkedek "vadállat" módjára.
Majd jövők tavasszal jövök vagy nem. Azért érdekes volt!
Barátsággal:Ági
Szia Ági!
Kedves barátom!
Asszem, a Karácsony, mindenkinek mást jelent. És, jól is van ez így. Vagy rosszul. Leginkább, rosszul.
Nem bölcselkedek, csak bölcselkedek. Megszoktad már.
Nem viselkedsz "úgy", szerintem, egyáltalán nem.
szeretettel: Frigyes
Szia Frigyes!
Nem a mostani viselkedésemre gondoltam.Nem érzékeltem a bölcselkedést.
Régebben szokásom volt a bölcsességeket becsmérelni, de meguntam.
Még valami a kurkuma meg a gyömbér egészséges és jó gyulladásgátló.
Ezen kívül másra is jó, de én ezért szoktam inni őrleményt meleg vízben elkeverve.
Jó, hogy elolvastam újra iszok is egy kicsit. Még annyi a Bramac-cserép említése miatt kérhetnél pénzt.
Igaz nem kapnál, de ki tudja. A Politikával meg csínján bánjál.Már vagy három ismerősömet letiltották
emiatt közösségi oldalról.Na ennyit akartam még.Vigyázz magadra!Híradót nem nézek,
Egy vicc jutot eszembe amit a bátyámnál olvastam régen " Híradó után mindig be kell tennem egy horrort, hogy megnyugodjak! Bár van ebben valami igazság, ha a híreket vesszük.
Barátsággal: Ági
Ok, kedves Ági!
+ Szia (is).
Jó, hogy olvastad a mesém, köszönöm Neked!
Meg azoknak is, akik olvasták.
Jó volt ám, a vicced!
Barátsággal: FRIGYES