Mese a maradék kismalacról, (az egy farkasról), no meg a három huncut kiscicáról

/utolsó előtti rész, Epilógus II. következik

’Nnna, Szóval: az jár most épp, a történetíró fejébe, hogy minden jó mesének jól kell végződnie, a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak meg megbűnhődnek, de piszkosul ám! (Jaj, szegény farkas!) De nem úgy ám, mint Andersen meséinél! A kis gyufaárus lány megfagyott, pedig még Karácsony szent napján is dolgozott! (Úgy kell neki!) A kis hableány felcserélte gyönyörű uszonyát, gondosan epilált lábacskákra, hívén, hogy így jobban tetszik majd a királyfinak! Aki akkortájt már „más hajóban evezett. (Úgy kell nekik is.) No meg a féllábú ólomkatona, aki maradék lábát, egész testét elveszítve elolvadt a szerelem tüzében? Még jó, hogy szerelme, a kicsi papírmasé táncosnő füstté, pernyévé változott, így legalább nem lett már senki másé sem! „Normális?” Mindegy, ezek más történetek. És, nagyon szomorúk.

De térjünk át a Grimm testvérek meséjére. Mi tagadás, a történet írójának fogalma sincs, meddig várhatott a királyfira Csipkerózsika. Elképzelhető, a nagy várakozásban vágyódásban, megöregedhetett. (Némileg.) Mert sok-sok idő telhetett azóta, hogy utoljára smárolt valakivel! De aztán jött a királyfi, és megpuszilta. Némi felelőtlenség volt ez a királyfi részéről, mert nem volt sok az a várható hozomány, lepusztult, pókhálós kastély volt csupán, padlóján másfél méteres egér ürülékkel, álmukból felriasztott, megannyi bosszús denevérrel! A park meg elhanyagolt, teli gizgazzal, meg szúrós csipkebokorral. (A kertész már rég felmondott, senki sem volt, aki kifizesse járandóságát, mindenki aludt abban a birodalomban.) Ingatlanközvetítő mondta volna a reménybeli vevőnek, hogy ez ám egy csodálatos angolpark. No, ja, így is lehetne mondani, akár. Aztán ott volt még a trónutódlás kérdése. Tekintettel az ara életkorára, elképzelhetőn felmerülhetett némi nehézség. (A trónörökös megszületését illetően.) Pedig hát! Sok-sok udvari festő mutatta anno, a partiképes királyfinak a szebbnél-szebb királykisasszonyokról, hercegkisasszonyokról pingált portrékat. Nem beszélve a busás, reménybeli hozományokról, fele királyságokról, birodalmak egyesítéséről, etc. Aztán kitört a trónutódlási háború. Trónörökös híján. Mely háború piszkosul rettenetes volt, teli ármányokkal, álszent szövetségekkel, árulásokkal, no meg sok-sok vérfürdővel. Miképp az a királydrámákban szokás, by Shakespeare. Mindegy, ezek is más, szomorú egy történetek. „Normális”?

Megemlítendő még, hogy az őszülő király, régebben királyfi meg felsóhajtott, miközben Csipkerózsika a kandalló tüze mellett a varrogatta, hímezte a babakelengyét. „Bár lenne kisfiam, legalább babszemnyi!” De hát ez is egy másik történet, igaz szerepel benne egy (másik) farkas is.

Szóval vegyük fel már végre a mese fonalát, gurítsuk fel már végre az elszabadult gombolyagot, araszolva a mese végére, mivel elvégre a cicákról (is) szól a történet.

Nnna! Szóval a cicák lefetyelték a rég nem látott tejecskét, pici farkincájuk rezgett közben. Lehet egyáltalán lefetyelés közben dorombolni? Elárulom, lehet! Amúgy a malacka is végzett tekintélyes porciójával, cseppnyi darát sem hagyott a vályú fenekén.

„Semmi gond, maradhattok”, mosolygott az öregasszony, válaszolva a jövevények kérdő, aggódó tekintetére. „Lesz itt koszt, kvártély, maradhattok, amíg jólesik.” Magában meg arra gondolt, legalább lesz társasága, nem lesz mindig egyedül. Mert azért Ő is önző tündér volt.

Mert, messze volt ám a nyugdíjas-klub attól a tanyától, messze ám, de piszkosul. Pedig ott aztán zajlott az élet, de piszkosul ám! Volt hímezési, hámozási szakkör, népi hagyományokat ápoló dalkör, sütiverseny, meg mindenféle hasonló amolyan ínyenc dínom-dánomság. Nagy ritkán még egy-egy táncdalénekest is beszervezett a falu kultúrosa. (Play-back.) Leginkább azonban a kukoricafosztást szerették az öregasszonyok, remélve, lelnek tán még egy piros kukoricacsőt. („Normális?” Szerintem IGEN!) Mindegy, ez egy más történet. Társkeresésről szóló, szomorú.

Öregasszony megvakargatta a malacka hátát. Kitalálta a malacka gondolatát, aki miután jól lakott, épp erre vágyott. Nincs ebbe’ semmi különleges, miután az öregasszony tündér is volt egyidejűleg, a tündérek meg köztudottan, jó gondolatolvasók. (Amúgy, valójában, nem kell tündérnek lenni, minden közönséges halandó jól „tudhassa” a disznóknak jól esik a hátvakarás. Mert „a gazda szeme hizlalja a jószágot.”)

„Ne félj, nem foglak levágni, nálam végelgyengülésben fogsz kimúlni.” Malackának ugyan fogalma se volt, mit jelent az a szó, hogy végelgyengülés. Mert az állatok – az ostobák – nem ismernek ám fogalmakat, az ostobák. A fogalmakat csak az evolúcióban a legmagasabb szintet elért emberek ismerik. Mindenesetre a kismalac némileg megnyugodott. Megszabadult szorongásaitól. Legalábbis, átmenetileg.

De a malacka aggódott azért még, némileg. Útközben, a tanyára érve módja volt betekinteni a kamrába, és jujj! Ott szörnyű, „malac-inkvizíciós” rettenetes eszközöket látott. Mert volt ott hurka,- meg kolbásztöltő! Meg nagy üst is, amelybe disznóvágás idején, forralják a vizet az áldozat tisztításához, a szőrök lekaparásához. Meg gázpalack is! A perzseléshez! A kutya akkortájt, majd leszakítja a láncot, meg nem nyugodna semmiképp, míg a gazda nem vet néki leszakítható, perzselt malackörmöt. Jujj-jujj! Az üstben meg főzik a fejhúst, meg a csontról leválasztott, egyéb ínyencségeket! Kádakban meg folyik a sózás, a só simogatja körbe a sódarok, sonkák, szalonnák gondosan behelyezett darabjait. Aztán meg az a töpörtyű! Mesélő szája összefut a nyálba, ízére gondolván. Bocs, mesélő nyála összefut a szájba. El kell kerülnie a zavarodott képet, illetve a képzavart. Mindegy, malacka elbizonytalanodott, mérlegelnie kellett a lehetséges opciókat. „Hurka, kolbász, meg mindenféle izé lesz belőlem, vagy elinalok. De ha világgá is mennék, odakinn biztosan vár rám a tehetetlen bendőjű szörnyeteg!” Eképp vívódott magában, aztán álomba szenderült.

Na ja! A történet írója majd elfeledkezett a farkasról! Mostoha- gyerekként bánt szegénnyel, a mese során. Szóval, a farkas ment mendegélt, és egyre éhesebb lett. Tüzépes utána hajította a felemelt ÁFÁt, ő vonítva elugrott előle, és ment tovább, farkát behúzva szomorkán, akár mint egy kivert toportyán. De lesz még a továbbiakban fontos szerepe még! Csak kódorogjon, sompolyogjon tovább, de az Isten szerelmére, nehogy kilépjen a meséből!

/Epilógus III, befejező rész következik