Mese a mindig jókedvű legénykéről – hatodik rész

– Azért, csuda klassz így vándorolni veled! Semmi protokoll, semmi etikett! Csak kalandozás!
A legény körülnézett, ”lett kétségbe esve”, némileg. De hát Protokollt meg Etikettet nem látott se közel, se távol. Egy darabot se! Óvatosan körül kémlelt, de – szerencséjére – még egyetlen gardedám se ólálkodott a közelben. Akkor némiképp megnyugodott.

Lassan őszbe fordult a nyár, annak minden kapálózása, tiltakozása ellenére. A hordókban forrásba indult a must, a kamrákból előkerültek a gyümölcs aszalók. Mindent betakarítottak, kitakarítottak már abba a tájban. Ők meg mentek, mendegéltek. Őszi esők pásztázták a tájat, nyirkossá vált a világ, a vándorok vacogtak, fáztak.
De a legény tovább hallgatta a királylány történetét. Szerette hallgatni őt, nagyon. Melegítette annak csilingelő, édes hangja. Mert, csak, meg amúgy. Mi ez, ha nem igazi szerelem? (Gondolta magában.)

– Szóval – mesélte tovább a lány – király apám piszkosul elbánt velem. Mert nem foglalkozott nevelésünkkel, leginkább a fiatal udvarhölgyeket cicerézgette sorra, velünk nem törődött, úgy-amúgy, meg még egyáltalába se! Aztán meg elszakított egyetlen igazi barátomtól! Meg azt is mondta, felelőtlen voltam, hogy összeszűrtem a levet, egy pitiáner, hozzám nem illő rangon alulival! És elvesztettem az eszem, az az illető meg elvette egyetlen – bel-, külpolitikailag értékesíthető értékemet. Ezt is „monta”. És „monta” még azt is, hogy mekkora ez nagy veszteség ez ő nagy birodalmának. Mert értékvesztett lettem, devalválódtam, és hogy lehet engem már ezekután, egyáltalán egy „igazán jó partihoz” férjhez adni? Külpolitikailag! Ez durva nagy igazság, gondoltam magamban, mert csak pár ártatlan puszi volt az istállóban.

A legény ismét körülnézett, de se közel, se távol nem látott semmiféle devalvációt. Csak a mesélő királylányt bámulta szerelmesen, aki folytatta történetét.
Elmesélte, hogy királyapja kitagadta végül, és még örökölt, jog szerinti jussát, mármint a stafirungját is volt képe (pofája) nem kiadni. Legalább, kicsi örökös részt adhatott volna a kelengyémből, a vén zsugori. Becserélhettem volna azt egy jobb számszeríjra, meg egy minőségi halászhálóra!

Nagyváros szélén jártak akkoriban. Aztán a királyleány felsikított, és hősünk nyakába ugrott.
– Nézd kicsim, itt van egy igazi villamos!

/vége a hatodik résznek/