Mese a mindig jókedvű legénykéről – negyedik rész

A legény dörzsöni kezdte a szemét, gondolta álmot lát csupán. „Hát ez egy igazi boszorkány! A Covid csípjen belém, ha nem az”! A helyzet az, hogy igazi boszorkányt látnia eddig nem volt még szerencséje, most meg az rátámadt, igazi mese formájában, tán inkább szerencsétlenségére. De találkozhatott végre egy vérbeli boszorkánnyal. Lassan újra kezdett hinni már a mesékben. Tök-teljes-totál-tutti, hogy igazi, valóságos boszorkányra talált, abban a sűrű erdőben. Mert több árulkodó jel is utalt az illető személy boszorkány mivoltára! Többek között mindenkit – netán kedves olvasóimat is – meggyőzte volna a legfontosabb bizonyíték. Ugyanis a tűzhöz közel, az egyik fához támasztott, járó motorú seprű állt.

Utóbb kiderült, az öregasszony boszorkány-szombati, all-exlusive bulira volt hivatalos, ezért melegítette hát seprűje motorját. Oda készült ugyanis vacsora után. Az est „menü-servise” meghívója alapján, díszvendégként a Black Sabbath fog majd fellépni! Akkortájt épp Ritchie Blackmore volt a zenekar gitárosa, és igazán klassz zenéket játszottak akkortájt. Habár zenéikből áradó szuper-okkultizmus – sok ájtatatos, képmutató, farizeus szemforgatóban – némi ellenérzést szült. De nem így a boszorkány-szekta tagjaiban. Ők ugyanis rajongtak a zenekarért. (A szomorú igazsághoz tartozik, hogy Ritchiet utóbb sikerült „megtérítenie” egy bájos, szőke country-énekesnőnek, új zenekart alapítottak hát. És az a zenekar attól fogva leginkább karácsonyi énekeket játszott. Így múlik el a világ dicsősége.)

Mindegy, visszatérve történetünk fő-sodorvonalára, a boszorkány szerfelett megörült, ahogy meglátta a tüzénél tanácstalanul topogó legénykét. Már-már azt hitte, szalonna híján kell eltölteni vacsoráját. De ő is kezdett hinni újra már a mesékben. „Lám, milyen udvarias, tisztelettudó ez a kislegény! Csak topog-toporog, nem akar a tüzemhez telepedni, megvárja, amíg hellyel kínálom. Nem úgy, mint a többi pofátlan fajzat! Azok igazán megérdemelték, hogy kővé varázsoljam őket! De azért elővehetné már azt a nyársra való szalonnát, mert immáron szerfelett megéheztem”.
Aztán, ahogy a legény helyet foglalt a tűznél, eleget téve a szívélyes invitálásnak, kezdődött a mantra:

„Te sütöl szalonnát, én sütök békát,
én eszek szalonnát, te eszel békát”.

De bizony, a legény csak bámulta a tüzet jól esett annak melege, de szalonna biz nem volt az iszákjában, csipetnyi sem! Akkor a boszorkány – szembesülve a ténnyel – megkérdezte: ha nincs nála szalonna, igazán elárulhatná, hogy mije van! A választ hallva meghökkent némileg. (Némileg nagyon.)

„Akkor, süsd meg a jókedved, ugyan mire mész vele”! Hirtelen haragja elmúlt, arra gondolt magában, ha ez a legény netán megcsókolná, lehetne belőle akár tündérlány is. Régóta vágyott már arra. De elvetette az ötletet. Ugyan már! Ajka érintésétől a legény netán varasbékává is változhatna. És ezt nem engedheti meg magának semmiképp! Mert nem tudná visszavarázsolni, nincs ennyi hatalma. Kővé is változtathatná, akár. Miképp a sok bunkót, akik a buszon, villamoson nem adják át a helyüket a cekkert cipelő öregasszonyoknak. Aztán meghagyta a legénynek, őrizze tüzét, mert neki fontos dolga van. De hajnalba, ha visszatér, inaljon amerre lát, mert másnaposan érkezik majd, és ilyenkor nem ismer se embert, istent, se békát!

Hősünk szót fogadott, egész éjszaka gondosan táplálta a boszorkány tüzét. De kora hajnalban azért útra kerekedett, biztos, ami biztos. Végül is jól tette, mert a következő napon találkozott egy vérbeli, igazi királylánnyal!

/vége a negyedik résznek/