Mese IV. része: – vissza a vásárhoz

(Vigyázz légy ura lépteidnek,
lehet, különben bekereteznek!)

Hát folytatnunk kell, ahol nemrég abbahagytuk, mert: „szóval, na!.” Utazzunk az időben! (Aki akar jön, aki akar, marad.)

A valószínűtlen-csuda-világoskék szemű kislány egy halom ócska, szokásos vásári lomon ült, szutykos volt, amúgy nagyon, szurtos arcocskája már rég láthatott (ha egyáltalán látott valaha) friss, illatos mosdóvizet, álom-szőke-szép kócos haját rég nem egyengette, főleg nem cirógatta fésű, lehet már nem is fogta volna, de netán épp mindezek (minden törődés, szeretet) hiányáért volt olyan sajnálatra méltó, (NEM, ez olyan rossz megközelítés, sokkal inkább szeretni való, olyan kedves, vadóc-álomszerűn huncut, kedves, aranyos…)

És, ha tudnátok, mennyi mindent árult: meg nem állapítható eredetű, töredezett vásznú, öreg festményeket ismeretlen szignókkal; ó, azok a képek oly sok mindent ábrázoltak, közülük legtöbben leginkább a Megfeszítettet, – aztán meg még sok-sok vértanú szenvedését ábrázoló bibliai jelenetet, mindezeket sokféle változatban; rengeteg szenvedéssel, vérrel, kereszttel, szöggel – szurokkal, sötét, gonosz, rossz-arcú, lándzsát feszítő hóhérokkal.

Aztán meg volt ott még rengeteg sok, tudjátok, csak olyan idillt ábrázoló kép: bárányokat őrző pásztorfiú, a háttérben reménytelenül vágyódó pásztorlánnyal, fürdőző nimfák, a háttérben szőrös-kancsal leselkedő Faunnal, esetleg nyárvégi, késő-lusta délutánnal, no meg természetesen gombolyagot leső, huncut, élénk szemű kismacskákkal, gombolyaggal, játszva, aztán meg régi várrom, valamilyen rég múlt-feledte (egykor) híres öreg rablólovag fészke, előtte sötét, mély vizű tóval, a tavon meg hófehér hattyúk úszkáltak, és tudjátok, voltak még a festményeken még libák (vagy kacsák) az úsztatóban is, a háttérben kicsiny, gondosan tiszta-fehérre meszelt házakkal. (ott laktak a parasztok.) Néhány festmény részben már önállósította magát, vándorútra készült, és (ki tudja, tán szégyellvén az alkotó piktor tehetségtelenségét) kibújni indult már az „aranyozott” keretből…

Meg aztán még voltak ott mindenféle játékok: babák csavarodott karral, lábbal, szem nélkül, vagy félszemmel, féllábú ólomkatonák (vágyva, tudjátok, úgy vágyva a kályha tüzében elégett kis papírmasé-táncosnőkre) társasjátékok, szakadt táblával, hiányos bábukészlettel,játszódni, pörgő kockára, kikopott pöttyökkel, gyereknevetésre vágyó néhány megmaradt, kopott, sóvárgó figurával…

Hősünk már megbánta, hogy felfigyelt a pici szőke árusra, épp menni akart volna, aztán ki tudja milyen okból, milyen vonzásból, mégis közelebb lépett, hogy alaposabban szemrevételezze az összes portékát, akkor aztán nagy hirtelen, akkor észrevette „azt”. Lehajolt, óvatosan a kezébe vette, tudta, megtalálta! És biztos volt ebben.

De hirtelen megszédült, érezte is, nagyon meleg volt már, aztán valaki meg is lökte, és nem volt már semmilyen segítség, egyensúlyát vesztve belelépett az egyik (amúgy, nagyon szomorú, és a piktor (biztos nem ám a modell hibájából, nagyon kancsal madonnát ábrázoló) festménybe…És a kép akkor beszakadt. Zavartan lépett hátra, óvatosan kiszabadította lábfejét a roncsolt festményből, volt még ideje letenni „azt”, és volt még ideje megpillantani az öt megtaszító, rosszarcú figurát.

– Uram, uram, megrongálta ezt az értékes képet! Ezt a kárt, ezt a szörnyű kárt! – sipította a szöszke, valószínűtlen-csuda-világoskék szemű kislány. Fizesse ki, fizesse ki! És a szeméből könnyek törtek elő. És erre a kétségbeesett sipításra, a közelben már majd mindenki felfigyelt!
– Micsoda vigyázatlanság! És milyen barbárság! – kontrázott az őt megtaszító rosszarcú. Egy ilyen kincset tönkretenni! Úgy van, fizesse meg, fizesse csak meg! Azonnal fizesse meg a gyerek kárát!

És akkor már gyülekezni kezdtek a segítségek. Elvégre, ilyen barbárságot nem lehet megtorlatlanul hagyni! Őt meg körülvették, lökdösték, taszigálták. Nem félt, igazán nem félt, csak érezte a tarkóját egyre forróbban tűző napot, meg, hogy szédül, már nagyon szédült már, meg csurgott le a veríték a hátán… Közben meg arra gondolni is volt ideje: lehet, mindez csak álom, ideje lenne már felébredni, másutt folytatni már az időutazást.

Ahogy megszédült, az őt körülvevő ember-arcok elhalványultak, aztán lassan, meg furamód, különleges állati maszkokká alakultak át; volt köztük olyan odvas-agyarú, torz vadkan-arc (ő lehetett a rosszarcú), sandatekintetű rókapofa, szürkecsíkos, fél szemére vak, dühödten fújó vadmacska, álnok, merev tekintetű kígyó, az csak sziszegett, közben szájából hosszú nyelv bújt elő.
Hősünk szemüvegét rég leverték már, próbált csak lehajolni érte, (még rátaposnak, biztos össze fogják törni!!!)

– Nana, nehogy megpróbálj menekülni barátocskám – ragadta galléron az odvas-agyarú, torz vadkan-arcú.
– Au, vau, úúúgy van, fizess, fizess – ugatott a róka.
– Pfúj! Fizetés nélkül akar távozni – csak így fújt, kontrázott a vén kandúr, a kígyó meg – nem akarván elmaradni a kórustól – csak emígy sziszegett szaporán, pöszén:
– Fizessz, fizessz, mindezzzért megfizessz!

Mit volt mit tenni: ez az álom maga volt a valóság, hősünk tárcáját keresve a zakója belső zsebébe nyúlt… De a pénztárcája akkorra már eltűnt…