A három teknős kiúszott a vizipalotából. Lali és Bori először csak óvatosan dugták ki a fejüket, azután a két első, majd hátsó lábaikat. Zsemle mosolyogva nézte őket. Amint teljesen kint voltak, elkezdtek emelkedni és emelkedtek, emelkedtek egészen a víztükörig.
– Mi a baj? – kérdezte Zsemle az ijedt teknősöket.
– Nem tudom, de olyan könnyűnek érzem magam – mondta Lali – pedig az utóbbi két hétben, kicsit meg is híztam. Nézd milyen gömbölyű a páncélom!
– Hát persze – csapott a fejére Zsemle. A sós víz! – Meg kell tanulnotok úszni a sós vízben! – Ó, de buta is vagyok!
– Na majd leszek én a tanárotok! Megtanítalak benneteket, hogyan ússzatok biztonságosan. – ajánlkozott Zsemle.
És megkezdődött az úszólecke. Lali igen ügyes tanítványnak bizonyult, de Borinak először nem igazán sikerült a merülés és emelkedés. Egyszer egy túl gyorsra sikeredett felfele útnál, átbucskázott a fején és a pocakkal felfelé ért a felszínre. A várakozó állatok nevettek, mert annyira mulatságos volt, ahogy ott kapálózott a felszínen. Leghangosabban Falatka nevetett. Na azután el is szégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy nem illik kinevetni a másikat. Pár kísérlet után Bori is ügyesen úszott.
– Gyertek, készítettünk egy kis fogadást nektek! – mondta Villám a kis polip.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodott Zsemle.
– A nagy korallzátonyhoz. A többiek már ott várnak bennünket.
Nem tartott sokáig az út, bár Lali és Bori állandóan lemaradtak, hogy megcsodáljanak valamilyen tengeri növényt, vagy állatot. Amikor megérkeztek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Terített asztal várta őket. Volt ott minden, mi teknős szemnek, szájnak ingere.
– A kedvenc halfarkincás pogácsám! – kiáltott fel Zsemle, mikor felfedezte a sok finomság között a kedvencét.
– Ezt kóstoljátok meg először! – hívta boldogan a két teknőst.
Mikor már úgy megtömték a pocakjukat, hogy mozdulni sem tudtak, Zsömle elkezdte a mesélést. A tenger állatai körbefogták Zsemlét, még Rejti a muréna is kidugta a fejét búvóhelyéről, mert nem akart elszalasztani egyetlen szót sem.
Zsemle pedig mesélt és mesélt. Először a nagy vándorlásáról, amíg megtalálta Dorcsát. Elmesélte útját a varázsrétre, hogy gyógyító füvet szerezzen beteg barátainak. Bizony rájuk esteledet mire minden élményét megosztotta a többiekkel. Azért úgy gondolta, hogy a végére tanulságképpen valami szépet kellene mondania. Gondolkodott, törte a fejét, azután eszébe jutott a Kis hercegből egy részlet, amit Ildikó olvasott fel Dorcsának a múlt héten.
– Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan. – büszkén nézett körül, hogy a többiek mit szólnak hozzá.
– Ez nagyon szép volt. – szólalt meg Rejti – de mi nem vagyunk emberek. Szerintem úgy kellet volna mondanod: Jól csak a szívével lát aki él. Ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan. Ez akkor már ránk is vonatkozik.
Ebben maradtak. Még megették a lakoma maradékait és elindultak vissza a vizipalotához.
– Hol voltatok csavargók?! – fogadta őket Dorcsa, aki arcát a palota falának szorítva kétségbe esve várta őket.
– Miért nem szóltatok, hogy elmentek?! Halálra izgultam magam. – mondta szemrehányóan a három teknősnek.
– Igazad van Dorcsa! – sütötte le szemét Zsemle.
– Elfelejtettem. Legközelebb szólunk, ugye? – nézett Lalira és Borira.
– De most ölelj magadhoz, mert rettenetesen elfáradtam! Már le is csukódtak a szemei. Azért még félálomban érezte, ahogy Dorcsa szeretettel magához öleli.