A busz dohos belseje hangokat szállít, emberi hangokat. Megszámlálhatatlan kiabálás, suttogás, nevetés, harákolás, veszekedés, sőt, még néma csend és meredező tekintet szelleme keringet az évek alatt. Az idő csak önmagát ismétli, a szavak ugyanazok, a hanghordozás és intuíció nem változik. Csak a DNS-összetétel és léleklenyomat más.
A kora délutáni napsütés aranyszemekké változtatatta a port a járműben, milliónyi homokszem-nagyságú pont keringett a fejem körül. Hűséges utashoz híven egy ablak melletti ülésről bámultam kifelé, néztem az összekarcolt műanyagablakot. Íves grafiti vonalak, egy-egy ujjlenyomat, szívbe vésett szó – a fiatal buszok is magán hordozzák az emberek éveit. Négyzetesen számítanak az évek.
Mennyi idő kell hozzá, hány év, hány utazás egy nap, hogy rosszul legyünk attól, hogy mindig ugyanaz van az ablakon kívül?
Fiatal vagyok még, tudom, de ahhoz elég idős, hogy hányingerem legyen az aszfalton lévő foltoktól, az utakat szegélyező fák árnyékától, melyek ugyanúgy dőlnek rám, meghajolnak ők is az Idő súlya alatt.
A következő megállóban – pedig még csak kettőt mentem – három nyugdíjas ember tipegett fel lassú léptekkel. Két nő és egy férfi, látszólag ismerték egymást. Vagy nem is tudom, van az idősekben valami kölcsönös összefogás, mintha mind tudnának valami titkot, talán az élet titkát. Vagy ennyire másképp lettek volna szocializálódva, hogy mernek beszélgetésbe elegyedni teljesen idegenekkel egy buszúton? Sose tudom meg, ez a titok rejtély marad számomra, amíg nem lesznek nekem is mélyen szántó ráncaim és emlékek, amiknek felére nem emlékszem, a másik felétől meg pálinkához nyúlnék.
Rám néztek, majd leültek mellém, így a négyes ülés megtelt. Óvatosan figyeltem meg őket, szemben ült velem a férfi, sokat élt, mosolygós arcával nézett a két idős hölgyre. Hasonló kalapot viselt, mint amit én pár hónappal ezelőtt vettem egy felkapott ruhaboltban – nyilván az övé lehetett már olyan idős, mint én magam.
– Na, és a Feri hogy van? – kérdezte a bácsi.
– Meghalt. Két éve – mondta szomorúan a mellettem ülő rúzsos ajkú néni. Kosarában lévő virágai ölembe nyúltak át.
– Meg, igen, sajnos.
– Ó, ezt nem tudtam. Sajnálom. Mi baja volt? – érdeklődött tovább a férfi.
– Rák. De hát tudod, ivott ő rendesen, meg a cigaretta, és abban a koszos levegőjű gyűrűben dolgozott vagy harminc évig. Azok közül rendre mindenki előbb halt meg.
– Hát igen, ilyen ez. Én is dolgoztam ott egy ideig, de csak két évet, mikor húsz éves voltam. Borzalmas egy hely volt.
– De hát mit tehetünk? – szólalt meg hirtelen a férfi mellett ülő nő. Kék átható szemét az égre emelte, ajkát lebiggyesztve tartotta. Rajta is kalap volt; a méregzöld fejfedő alatt lapult becsavart festett barna haja. – Valamiben meg kell halni, nem igaz?
– De-de… én is most jövök az esztékából. Képzeljék az orvos ajánlatára meg kell innom napi két pohár bort. Pedig én már jó pár éve egyáltalán nem iszok. De nem ám, leszoktam róla.
– Nagyon helyes. Persze, vannak esetek, amikor úgy mondják, az alkohol nem árt. Mindent csak mértékkel.
Valamiben meg kell halni duruzsolt a fülemben. Éreztem, hogy szorít a halál-téma ebben a gyönyörű őszi napsütésben. Nem lepődtem volna meg, ha a néni virágai hirtelen elszáradtak volna. Fullasztott a szomorú néma csend, és a három idős ember állott kabátjának szaga.
A következő megállónál le kellett szállnom, hazaértem.
11 hozzászólás
Az emlékek, amelyekre nem emlékszik az ember – nagyon érdekesek lehetnek. Mint ahogy a DNS-összetétel, és a lenyomat is egy buszozás kapcsán. Valóban különös lehet a nyugdíjasok léleklenyomata pl. Hogy ezek a fránya öregek ismeretlenül is szóba állnak egymással, és horribile diktum beszélgetnek. Beszélgetnek!!! Ez hallatlan. Mi a titkuk? Hogy értehti meg 20 évesen az ember? Majd talán, ha mélyen szántó ráncaid lesznek. DE fontos, h tényleg mélyen szántóak legyenek!
Ezt most nem tudom, hogyan kellene értelmeznem, nyilván bennem is van némi irónia. Mindenesetre az én tapasztalataim nem azt mutatják, hogy szokványos dolog a tömegközlekedési eszközökön szóba elegyedni idegenekkel.
Drága Dorothy, minden szavamat iróniaként értelmezd! ne haragudj, de nekem ez zagyva! Léleklenyomat??? Ilyeneket komolyan nem ír/mond az ember! Vagy pl.: "szocializálódva" (:Tényleg ne haragudj érte! Tudom, h tudsz különbet is! Üdvözlettel: én
Kedves Dorothy!
Nagyjából már olvastam az összes novelládat itt és (bár mindegyikhez nem írok külön-külön) nekem nagyon tetszenek. Amiért most mégis írok, az Bödön hozzászólása:
Kedves Bödön!
Semmi baj sincs azzal, ha nem tetszik neked ez az írás, de szerintem neked sem esne jól, ha valaki azt mondaná a művedre, hogy "zagyvaság", vagy komolytalannak nevezné azt. A "nemtetszést" kedvesebben is meg lehet fogalmazni, anélkül, hogy sértően hangzana.
Megjegyezném továbbá, hogy a "szocializálódva" szó igenis létezik, többször olvastam/hallottam már máshol is.
Amúgy "no offense", csak jobban szeretem, ha az emberek kedves(ebb)ek egymáshoz.
Üdv.: Márk
Szia Márk, igazad van, itt, a továbbiakban elnézést fogok kérni Dorothy-tól. Tényleg lehetett volna kedvesebben is, de mindenképpen a segíteni akarás vezetett. A "szocializálódás" szó pl. sztem nem illik bele egy szépirodalmi jellegű műbe, pl egy novellába, kivéve, ha az egyik szereplő mondja. A szereplő mindent mondhat, lehet modoros, vulgáris, sznob, akármi. Az írónak szűkebb a "mozgástere" Üdv: én
Kedves Márk,
köszönöm szépen, hogy írtál.
És örülök, hogy tetszenek. 🙂
Ami a többit illeti, nos a következőre azért sem válaszoltam Bödönnek, mert úgy éreztem, nincs értelme, ha neki nem tetszik, ezen úgy sem fogok tudni változtatni. Valóban nem a legjobb, vagy legötletesebb vagy legkidolgozottabb írásom.
De lényegében egyet értek azzal, amit Márk írt.
Kedves Dorothy!
Kérlek, ne haragudj rám, ha nyers voltam. Ne haragudj a zagyva szóért se! nem akartalak megbántani, nem kenyerem az udvariaskodás – neveltetési hiba.
Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Bödön, semmi gond, nem haragszom; és köszönöm szépen.
Kedves Bödön,
Sajnos az a fene nagy igazságérzetem néha elhatalmasodik rajtam, de úgy tűnik, hogy ez olykor jól is elsülhet. Örülök, hogy szerény megjegyzésem értő fülekre talált. 🙂
Érdekes amit az írói mozgástérről írtál, de ebben az esetben kicsit problémás a gondolatmenet. Itt ugyanis az egyik szereplő éppen maga a szerző. Ha Dorothynak akkor és ott a szocializálódva és léleklenyomat szavak jutottak eszébe(és feltételezem így volt), akkor ennél hitelesebben nem lehet ábrázolni a történteket. A novellaírás szabályait meg amúgy sem árt néha megújítani. 🙂
Na, de most már nem kötözködök többet, ígérem!
Kedves Dorothy,
Mint fentebb írtam, most már nem alkalmatlankodok itt többet. Hagyok helyet azoknak akik nálam konstruktívabban tudnak hozzászólni a művedhez! Tőlem csak annyira telik, hogy továbbra is tetszik ahogy írsz.
Minden jót Nektek!
Kedves Dorothy
Nagyon tetszik az írásod. Fiatalos, lendületes..A mondatok mögé pedig emberi sorsokat kell képzelni. Egyszerű utazás kapcsán észre sem vetted, hogy az életről írtál.Vagy igen,,,?
Rövid idő alatt is sok mindent meg lehet tudni az emberekről, ha figyelünk rájuk..És ezt te nagyon tudod.
Gratulálok, :Ágnes
Kedves Ágnes,
örülök, hogy tetszett, hamarosan jön a folytatás!
Köszönöm szépen a kedves szavakat!:)