Mester és tanítványa

Bugac Feri, a mester, befalta pacalpörköltjét, a maradék zaftot kitunkolta egy serclidarabbal, kézfejével megtörölte zsírtól csöpögő bajuszát, majd az ablakhoz lépett.
Odakinn már égtek a budai kandeláberek, megvilágítva az éj sötét kalapját.
– Mennem kell! – mondta élete párjának, Emmának. Bugacné, született Mufurcz Emma (cz-vel) bólintott. Emma nem volt szép asszony, de az Úr végtelen nagy türelemmel áldotta meg. Erre szüksége is volt, Feri mester elviselhetőségét illetően. Megértette, hogy, a nyugalmazott vasutas párja önként lemond a vele töltendő buja éjszakákról, feláldozva ezeket a művészet oltárán. Emma beletörődött, hogy csak postai kézbesítésekkor kap némi kárpótlást.
Bugacné, született Mufurcz Emma, mint művészfeleség tetszeleg a környéken. Egyetlen bánata, hogy élete Bugacának nincsen cz-je. Ferit meg az zavarja, hogy MZ-je sincs, mióta motorját ellopták, kocsiról álmodik évek óta, de erre nem futja a vasutas nyugdíjból.
Feri az est leple alatt elindult otthonról, alkotás céljából.
Midőn az Alkotás utcában található azonos nevű maligánozó műintézményhez ért, belépett.
Mester, itt vagyok, kiáltás hallatán a vágható cigaretta füst is tömjénként hatott Ferire. A szeszelde résztvevői megemelték poharaikat, jelezvén, hogy köszönik, hogy a mester megtisztelte második otthonukat.
Feri üdvözölte tanítványát és festékhordozóját, majd átadta neki az alkotás kellékeit.
Béla, a tanítvány, mint ereklyéket vette át a felszerelést.
Feri a pacaltól még mindig zsíros bajusza és kecskeszakálla közé öntött némi kisüstit, fizetett, jobb kezét megemelve, mintegy áldást osztott a jelenlévő szeszelőkre, majd távoztak.

Az utcán sokáig lépdeltek egymás mellett, mester és tanítványa, mire Béla, bátorságát összegyűjtve megkérdezte:
– Mester, ma hol alkotunk?
Bár a kérdés többes száma kissé zavarta Feri szerény hiúságát, ezt leküzdve, atyai mivoltát mutatván, válaszra méltatta tudatlan tanítványát.
– A pályaudvarra ma reggel érkezett pár vadi új vasúti kocsi, mondta, sokat sejttető hangon.
Ezt a volt kollégáim árulták el nekem – mondta.
– Alkotótársaim felkínálták nékem, mesterüknek az első éjszaka jogát, ezért most magamévá teszem e élvezetet.
– Gondold el fiam! Vadi új, drága, szűz felület!
Béla bólintott.
– Míg én alkotok, te csak figyelj, a mai éjjelre nem terveztem foxi találkozót. Aztán, ha tiszta a levegő, gyere közelebb, hogy tanulj mesteredtől.
Szeretném, ha majd te is művész lennél, mint én!
– Remélem, hogy ma is művészit alkottam!- adta át ecseteit Feri mester Bélának, az alkotás befejeztével.
– Hogy művészi-e, azt ki dönti el, és mikor derül ki? – kérdezte Béla.
– Hogy művészi-e, az a holnap reggeli rácsodálkozástól függ. A rácsodálkozás ebben a szakmában az elismerést jelenti, az elismerés pedig azonos a művésszé avatással.

Egy közeli rokonuk halálát követően Bugacék egy nagyobb összeget örököltek.
De mire költsék az örökséget? Erről szólt a morfondír.
Feri kocsit akart, és eme áhítását Emma engedélyezte.

Miután a járgány megérkezett, beszólt Emmának, hogy jöjjön ki a szerkezet megcsodálása céljából. Az asszony kijött, körbe járta a csodajárgányt, majd elmosolyodott. Mivel Feri a Mururczék Emmáját még soha sem látta ilyen állapotban, ezért gyanakvóan megkérdezte:
– Hát te meg mit mosolyogsz, Emma?
– Csak azt Feri, hogy itt a kocsid orrán, egy kicsi légy nagy dolgára készül! – mondta az asszony a motorháztető közepére bökve.
És valóban! A mester is szemtanúja lett a légy vakmerőségének, ki addigra már a dolgát is elvégezte, ott hagyván alkotását Bugacék járgányán.
-Valamit ki kell találnom! –gondolta Feri – Holnap majd szerzek egy garázst, de addig is kell valaki, aki vigyáz a kocsira!
Ekkor ugrott be neki, hogy Béla, tanítványa és festékhordozója, mesélte, hogy elvégzett valami tanfolyást, minek segedelmével bakterolási jogot szerzett.
A telefon ment, Béla, a kiflicsősz jött.
Béci vén Zsigájával leállt a mester járgánya mögé, majd áhítattal hallgatta a parancskihirdetést.
– Aztán, ahogy tanítottalak! – úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!- mondta a mester Bélának, majd elköszönt tőle.
Teltek múltak az órák.
Aki még nem bakterolt az éj leple alatt, annak gőze sincs, hogy ilyenkor milyen lassan múlik az idő. Béla memorizálta a mester igéit.
„Aztán ahogy tanítottalak!” Vajon miért mondta ezt a mester? – morfondírozott. A csőszködést nem tőle tanulta. Erről papírja van, meg kamarai tagság, ahogy illik.
Aztán a rácsodálkozás, mint a művésszéválás – mesteri tanok szerinti – feltétele motoszkált agyában. Béla nem volt egy észlény. IQ-ja alig haladta meg cipőméretét, de a szíve, az a helyén volt.
Eszébe jutott, hogy a mester megkérte pár dolog beszerzésére, és az összeírt cuccok, festék, ecset ott van a csomagtartójában, csak a létrát vette le a tetőcsomagtartóról, nehogy tűzoltónak nézzék.
Béla egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kipakolta Zsigájából a festékeket, ecseteket, majd alkotni kezdett. Már pirkadt, mire művét befejezte. A vadi új V-50, a felismerhetetlenségig tartó értéknövekedésre tett szert Béla ecsetvonásainak köszönhetően. A tanítvány büszkén járta körbe mestere járgányát.
– Ha ezt a mester meglátja nagyot fog csodálkozni!-gondolta.

Feri mester felkelt.
Magába tuszkolt némi kisüstit, csak úgy illendőségből, az új nap dicsőítésének céljából.
Élete párja, született Mufurcz Emma, (cz-vel), áhítattal nézte férje reggelipusztító tevékenységét.
Kikászálódott a házból, hogy megnézze, mi a harci csócsa, vagyis mi van a járgánnyal.
Az utcára kilépve rögtön meglátta tanítványát és festékhordozóját, akiről sugárzott a jól végzett munka büszkesége.
– Szereztem garázst, de hol van a kocsi?- kérdezte Bélától.
Béla, teátrális mozdulattal a V-50 földi maradványaira mutatott.
– Itt van, mester!- mondta.
A mester, mint aki lidércet lát, rácsodálkozott, mint jóllakott napközis a vasúti kocsi ajtajának nyitószerkezetére. Mozgott a szája, de hang nem jött ki a torkán.
Béla, kihasználva a csendet, kihúzta magát, majd büszkén megkérdezte:
– Ugye mester, most már én is művész vagyok?!