Mezítlábas angyal

Nóci szomorúan bámészkodott ki az ablakon. Leesett a hó. A gyerekek örömmel futkostak az udvaron. Nyelvükkel igyekeztek egy-egy hópillét elkapni. A nevetésüktől, lármázásuktól zengett az udvar. " Milyen jó nekik!" – gondolta Nóci. "Én is olyan szívesen játszanék velük! Száz meg száz hópihét kapnék el! Nem tudnának legyőzni!" Orrát rányomta az ablakra, lehelete elhomályosította az ablakot.

Nem mehetett ki játszani, mert beteg volt. Sajnos, betegsége sokszor tört rá. Alattomosan, váratlanul. Hol itthon, hol az iskolában lett rosszul. Az orvosok már annyi mindent kipróbáltak, de nem találták betegsége igazi okát. Széttárták a kezüket…
Az édesanyja szomorúan tett-vett a lakásban, hisz látta, hogy kislánya mennyire vágyik a pajtásai közé.
Nócinak nem igazán volt barátnője. Egyrészt a sok hiányzás miatt, másrészt csúfolták is a gyerekek. Sápadt arcúnak, kehesnek, göthösnek nevezték. A köhögésrohamok alatt majd megfulladt, arca ilyenkor fehérré vált. Megviselte a sok betegség, a friss levegő hiánya. Sajnos, ezért nem bírt velük futkosni, ugrabugrálni, mert nagyon fáradékony volt.

Nóci nagyot sóhajtva kedves barátaihoz, a könyvekhez menekült. Olyan jó volt olvasni! Azt érezte, hogy ő is kalandvágyó, bátor hős, aki legyőzi az ellenséget, vagy sok barátja van, vagy épp ő a balerina….Falta a könyveket. Apa pedig hozta a jobbnál -jobb, érdekesebbnél- érdekesebb könyveket. A tanító néni olvasás és fogalmazás órán nem győzte dicsérni. Ilyenkor kicsit büszke volt magára. Nem úgy, mint testnevelés órán, ahol sokszor leszidták, kigúnyolták.
Arra gondolt, hogy amíg anya elmegy a boltba, kisurran egy kicsit. Ilyenkor a friss hóból olyan jó hóembert építeni! Csak egy icipicit marad az udvaron. No, meg a nyelvével elkap egy-két hópillét, nem százat, csak néhányat. Aztán gyorsan lefekszik a hóba, és elkészíti a hóangyalt. Ezt minden gyerek imádja! Hemperegni a friss hóban, majd hanyatt feküdni, szétterjesztett karokkal és lábakkal. Ezután a karokat-lábakat fel-le kell mozgatni, így bemélyedés keletkezik a hóban, és kész is a hóangyal.

Anya elment. Nóci magára kapkodta ruháit, s irány ki a szabadba. Nem érdekelte, hogy az orvos megtiltotta, hogy felkeljen, pláne hogy kimenjen a hóba hemperegni, játszani. Olyan jól esett a hűvös hó érintése! Magában kuncogott azon, hogy milyen ügyesen kapkodta a nyelvével a hópelyhecskéket. Na, ha ezt látnák az osztálytársai! Levetette magát a hóba, és elkészítette a saját hóangyalkáját. Az ablakból ezt pont látni fogja, meg a kis hókacsát is, amit épített. Nem, nem hóembert, hókacsát nagy csőrrel. Ilyet még senki sem csinált. Befutott gyorsan levetette a ruháit, cipőjét. Nem csizmát húzott, hanem a nagy sietségben csak a cipőjét. Jól át is ázott. Elrejtette a szekrénybe, ott majd megszárad, anya észre sem veszi. Az ablakhoz állt és nézte a remekműveit. A hóangyalt és a hókacsát.

Anya, amikor megjött visszaparancsolta az ágyba, bevetette vele a gyógyszereit. Szót fogadott, mert nagyon reszketett, fázott. Hamar elaludt. Álmában kint játszott az udvaron. Kiabált, futkosott és senki, de senki nem érte utol…még a legjobb futó gyerek sem az osztályból. A testnevelő tanár megdicsérte, a többiek csak ámultak- bámultak.

Aztán hirtelen sötét valami jött, nem látta a gyerekeket, nem látta a tanárt, a havat. Anya állt aggódva az ágya felett, valamit mondott, de ő nem értette. Aztán furcsán lebegni kezdett, ez nem volt rossz…majd megint ez a szörnyű sötétség! Mentő hangját is hallott a távolból, meg hangokat is.
-Siessünk, minden perc számít!
Amikor feleszmélt anya ült az ágya szélén, simogatta a kezét és borogatta forró homlokát.
-Anya, ne haragudj…én csak játszani akartam egy kicsit- suttogta.
Anyukája nem értette, hogy miről beszél Nóci. Nem is sejtette, hogy a kislánya kisurrant egy picit játszani.
-Anya, ha egy kisgyerek meghal, a mennyországba kerül és angyal lesz belőle? -kérdezte.
-Igen, de ne beszélj csacsiságokat! Te meg fogsz gyógyulni! – sírta el magát az édesanyja.
-Anya, nagyon fázom…a lábam is olyan hideg!- mondta Nóci.
Anyukája betakargatta a láztól égő kis testet.
-Anya az angyaloknak van cipőjük?
-Nincs. Miért is lenne?
-Nem fázik a lábuk? Mert az én lábam nagyon hideg és fázik…
-Nem kell nekik cipő, mert a szeretet, a jóság melegíti őket…-válaszolta könnyes szemmel anyukája.
Nóci sóhajtott:
-Akkor jó, ott legalább nem fog fázni a lábam.
Sóhajtott egy nagyot, és újra jött a lebegés, a sötétség. Aztán utoljára ránézett az anyukájára, és így szólt:
-Anya, akkor én is mezítlábas angyal leszek….