Mi leszel, ha nagy leszel?

Elbocsátottak az állásomból. Pedig a főnökeim tudják, hogy nálam jobb matematikust nem találnak a világegyetem egyik bolygóján sem. Kapásból olyan egyenleteket oldok meg, amin még a legjobb komputerek is legalább egy félórát gondolkodnak. De hiába, a Tanács így döntött, és ez ellen nem lehet tenni. A mai naptól a munkanélküliek kenyerét eszem. Felajánlották ugyan, hogy részt vehetek a T3-as robotok karbantartásában, de az én tudásommal az maga lenne a teljes lesüllyedés. Mindig is sejtettem, hogy hálátlan a Tanács, de azt azért nem, hogy ennyire. Talán elfelejtették, hogy nekem köszönhetik a tudáskutak legújabb generációját? Azóta sokkal szívesebben járnak a gyerekek feltöltődni, és maga az oktatás is hatékonyabbá vált. Nekem köszönhetik, hogy a képzési idő majdnem a felére csökkent.

Még ma is élénken él bennem az a nap, amikor szüleimmel meg kellett jelennünk a Tanács előtt. Minden gyermeket behívnak, pontosan a hatodik születésnapján. Ekkor közlik, hogy kit milyen pályára szántak, amit gondos mérlegelés előz meg. Számítógépes programok vizsgálják állandóan a világegyetem iskolázottsági állapotát, a várható népességet, az elvégzendő feladatokat, és ennek alapján döntik el, ki milyen szakmában tudna leginkább a társadalom javára válni. Engem biológusnak szántak, távoli naprendszerek élővilágát kellett volna feltérképeznem a diploma megszerzése után. Emlékszem, anyám megörült erre a hírre, de apám kétkedőn csóválta a fejét. Mivel maga is matematikusként tevékenykedett, abban bízott, hogy a szerencse jóvoltából én is annak tanulhatok. A rendszer azonban másként döntött, amit egy cseppet sem bántam. Izgatottan vártam az első tanítási napot. Anyám a legszebb ruhámat adta rám. Sok tudáskút működik a városunkban, alap-, közép és felsőfokú intézmények. Az alapképzés körzetek szerint folyik, ezért engem a tőlünk háromsaroknyira lévő kúthoz irányítottak.

Madarakkal díszített kovácsoltvas kapun léptünk a kertbe. Mindenhol bokrok, zöldellő fák virultak, ami bátorsággal töltött el. Az udvar közepén ott állt a kút, mellette a tanító nénim, aki kedves mosollyal üdvözölt:
– Szervusz! Ugye, te vagy András 132?
Az izgatottságtól először megszólalni sem tudtam, ezért anyám válaszolt helyettem. A tanító néni leültetett egy barna huzattal bevont karosszékbe. Nyugtalanul pillantottam a bőrszíjakra. Oktatóm elmondta, hogy a tanulás nem fog fájni, semmit sem érzek közben, mialatt a tudás a fejembe áramlik. A szíjakra azért van szükség, hogy ne mocorogjak, mert könnyen kieshet a tölcsér. Anyám együtt érzőn szorította meg a kezemet, miközben a csat összezáródott a homlokomon. Ezután a karomat is rögzítették.
– Kezdhetjük? – kérdezte tanítónőm, majd bólintásomra lágy zümmögés töltötte be a teret. Nem volt hangosabb egy méhrajnál.
– A robot most fúrja a lyukat a koponyádba – mondta a tanítónő.
Nagyon kiülhetett a pánik az arcomra, mert megsimogatott.
– Érzel valamit? –kérdezte.
Legnagyobb meglepetésemre kellemes bizsergés járta át testemet, különösen a fejtetőmet.
– Már bent a tölcsér- jegyezte meg anyám.
Ekkor éreztem, hogy valami nagyon-nagyon jó dolog áramlik belém.
– Először írással, olvasással és a matematika alapjaival kezdjük – hallottam megint tanítónőm hangját. A tanítás három óra hosszat tartott. Pozitív élményekkel távoztam a csodás kertből. A test azonos anyaggal lezárt lyuk nem akadályozott tevékenységeimben.

Attól kezdve hetente kétszer jártam a tudáskúthoz, eleinte anyámmal, majd később egyedül. Felemelő érzés volt tapasztalni, ahogy elmém egyre több tudással telik meg. Először felismertem a különböző feliratok szövegeit, majd összeadtam és kivontam, és írni is megtanultam. Az évvégén vizsgabizottság előtt kellett megjelennem, hogy számot adjak arról, amit tanultam. Kiváló eredménnyel mentem át a vizsgán. Ebben szerepet játszott az is, hogy apám póttöltésekre fizetett be. A Tanács megadja a lehetőséget, hogy a növendékek a kötelezően előírt óraszámokon kívül plusz órákat vehessenek. Mivel a különórákért busás összeget kell fizetni, sok szülő nem engedheti meg magának ezt a luxust. Ezért a gyermekek tudásszintje erősen differenciálódik.

Négy év alapképzés után középiskolába kerültem. Itt már nagyobb mennyiségben tanultam biológiát, különösen növény- és állatrendszertant. Megkedveltem a tudás elsajátításának ezt az észrevétlen módját. Tanítás előtt még fogalmam sem volt például a dinoszauruszok szaporodási szokásairól, tankolás után viszont úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna ezeket a nálunk már régóta kihalt élőlényeket. Szerencsére csak nálunk haltak ki, távoli bolygókon néhány civilizációjuk még fénykorát éli. Bár az oktatás tölcsér általi feltöltéssel történik, a nyelvben megmaradt a hagyományos tanítás, diák, iskola szó. Néha csoportokban gyűltünk össze, ilyenkor nem volt feltöltés, hanem beszélgettünk, kirándultunk, illetve a tanultakat próbáltuk ki a gyakorlatban.

Ma már minden sokkal korszerűbb. A tölcsérekhez nincs szükség lyukakra, a tananyag képes áthatolni a koponyacsonton is. A tudás átadása már nem tart olyan sokáig, a diákoknak jóval több idejük jut játékra, kreatív foglalkozásokra. A tudáskutak személyre szabottak, mindenki annyi tudást vehet át, amennyi az adott pillanatban lévő állapotának megfelel. A gyermekek nem kényelmetlen székeken, leszíjazva várakoznak, a kert területén belül szabadon mozoghatnak, akár többen is egyszerre. Az oktató felügyel arra, hogy a növendékek az éppen áramló tananyagnak megfelelő tevékenységet folytassanak. Például, ha a kút a másodfokú egyenlet megoldásának rejtelmeibe avatja be a nebulókat, egymáson azonnal ki is próbálhatják, úgy, hogy saját maguk találják ki a feladatokat. A diákok mindezt nem kényszerként élik át, élvezik, hogy érdekesebbnél érdekesebb feladatokat alkothatnak. Mindezen változásokban én is szerepet játszottam, sőt a munka dandárja nekem jutott. Mégis megváltak tőlem.

A hivatalos képzés mellett – bár a törvény a lehető legszigorúbban tiltotta – apám hagyományosan is tanított engem. Papírt, tollat vettünk elő, apám magyarázott, én pedig jegyzeteltem. Imádtam, amikor leültünk egymással szemben a mahagóni asztalhoz, apám pedig csillogó szemmel adta át nekem tudását. Utána házi feladatot kaptam, amit meg kellett oldanom, apám pedig kijavította. Valamikor régen minden gyerek így tanult, csak a Nagy Reform óta változtatták meg az oktatási rendszert. A tanulás végén mindig gondosan megsemmisítettük jegyzeteinket, mert ha rájönnek, hogy orvul tanulok, mindkettőnket megbüntettek volna. Egy idő után azt éreztem, hogy a matematika sokkal jobban érdekel, mint a biológia, később pedig rájöttem, hogy semmi más nem akarok lenni, csak matematikus. A Rendszer azonban mind a mai napig nem engedi, hogy szakmát váltsunk, kivétel a baleset miatt megváltozott munkaképesség, ezért szüleimmel újra a Tanács elé járultunk. Próbáltuk észérvekkel, szép szóval, indulatosan, anyám még könnyekkel is meggyőzni a Tanács tagjait, hogy hadd járhassak matematika kútra. A Vének hajthatatlanok maradtak. Azt mondták, a Törvény ezt nem engedi meg, és amennyiben abbahagyom biológiai tanulmányaimat, a tetemes büntetés mellett a képzés teljes költségét is ki kell fizetni.

Így továbbra is szorgalmasan jártam a kútra, befejeztem a középiskolát, majd elvégeztem az egyetemet, és megkaptam biológusi diplomámat. Matematikai álmaimat sem adtam fel, apámmal mindennap több órán keresztül tanultunk. Imádtam ezeket az együttléteket, hétről hétre egyre jobban fejlődtem. Végül elértem azt a szintet, ahol apám tartott. Attól kezdve önállóan képeztem magam tovább. Szintén matematikus nagyapám pincében rejtegetett könyvei nagy kincsnek bizonyultak. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, matematikusként fogok dolgozni. Barátom hamisított egy matematikusi oklevelet. Máig sem értem, hogyan sikerült a Rendszert kijátszania, több szerver információs adatbázisába kellett behatolnia, és átírnia. Lényeg, hogy az újabb diplomám birtokában a Munkahely Hozzárendelő program az Oktatásfejlesztő Intézetnél helyezett el. Kiváló munkámmal hamar kitűntem, és már nemcsak az Intézetnek dolgoztam, hanem bolygóközi szinten is megbíztak matematikai feladatok megoldásával. A múlt hónapban azonban a Tanács átfogó ellenőrzést tartott, és kiderült, hogy nekem már régóta egy távoli naprendszerben kellene az élővilágot tanulmányoznom. Érdemeimet figyelmen kívül hagyva fosztottak meg mindkét diplomámtól. Most kertészkedéssel próbálom családom számára megtermelni a betevő falatot.