Mi lett volna ha…

Egy kocsiban ülök, sietek a barátnőm elé. Istenem, hogy én hogy szeretem ezt a nőt és a legszebb, hogy ő is szeret engem. A rádióból az ő kedvenc száma szól, épp próbálom kihallani a tabokat, hogy utána eljátsszam neki. De ekkor hirtelen a bal oldalamon feltűnik egy kamion reflektor fénye. Teljesen elvakít…
Felriadok az álmomból. Minden csupa víz és nem is emlékszem tisztán az álmomra. Még csak 7 éves vagyok, azt se tudom, hogy kell vezetni. Talán túlizgulom magam a suli miatt.
Egyedül ülök a hátsó padban. Mellém senki sem ül. Egyedül vagyok, mint mindig. Az óra teljesen hidegen hagy. Egyáltalán mit keresek én itt? Már rég tudok írni és olvasni, nem lehetne valami értelmessel tölteni az időt e helyett? Az ablakon kibámulok és nézem az eget. Milyen jó is volt az álmom eleje! Boldog voltam és egy tök jó kocsiban ültem. Valami furi zene ment közben, de aztán az a kamion mindent elrontott.
Kicsengettek. Végre itt a szünet, megyünk ki a többiekkel játszani. Egy szerepjátékot játszunk, ahol rám jutott a tűzirányító srác szerepe. Azonban a többiek kiközösítenek, mert sokat fecsegek, de senki nem érti, amit mondok. Még mindig nem értik, miért jön értem anyukám minden csütörtökön és visz el az utolsó óráról. De nagyon irigyek. Én ilyenkor a logopédushoz megyek, hogy lehessen érteni végre, amit mondok. A logopédusnál újra meg újra ugyanazt a betűs könyvet kell olvasnom. Már vagy ezerszer elolvastam és gyakoroltam minden betűt. De még mindig nem lehet érteni, amit mondok. A logopédus néni szerint a helyesírásom ezért is reménytelen. Nem hallom a kettős betűket, valami baj lehet velem. Nem merek senkivel beszélni, mert úgy se értik meg. Egyedül ülök a szobámban és magányosan legózok. Ők megértik, amit mondok.
Újra a kocsiban ülök. Látom, ahogy a kamion egyre gyorsabban jön felém. Nem fékezhetek, mert akkor egész biztos engem ér az ütközés. A gázra taposok. Hallom, ahogy mögöttem reccsen a kocsi karosszériája.
Sírva kelek fel. A lepedő tiszta víz és megint széttéptem egy párnát. Anyu mérges lesz. De most nagyobb baj is van. Itt a középiskolai jelentkezés ideje és én még most se nagyon tudom, mit is tegyek. Anyu szerint már rég tudnom kellene, apu szerint meg a legrosszabb suliba kellene mennem, mert én egy buta gyerek vagyok. Nem tudok bízni magamban, mindenki csak átver és kigúnyol. Talán tényleg nem érdemlek jobbat. Ennyi van bennem, hisz a szüleim se jutottak sokkal tovább, mint a középsuli. És pont nekem menne? Talán jobb ez így.
A jelentkezésem leadtam, nem a legrosszabbra, de nem is oda, ahova néhány tanárom küldeni akart volna. Most itt vagyok egy rakás idióta között, akik folyton csak csesztetnek. Van itt egy csaj, aki valamiért engem szúrt ki és folyamatosan piszkál. Én meg, amilyen bolond vagyok, még hagyom is. Félek, hogy mi lenne, ha visszaszólnék. Tuti kigúnyolna. Sokat vagyok egyedül, mert senkivel sem merek jóban lenni. Voltak barátaim, de a hátam mögött ők is kigúnyoltak, soha nem szerettek igazán.
Újra hallom, ahogy a karosszéria recseg. Majd a kocsim elkezd forogni egészen a járdáig, ahol nekicsapódik egy oszlopnak. Be vagyok kötve és a légzsák kinyílik. A fejem hátra csapódik, és nagyon erősen beverem a fejem. Érzem, hogy ezt nem élem túl. Itt fekszem élet és halál között, de csak az jár a fejemben, hogy a párom mit fog szólni. Megint elkések, mint amikor a szüleihez mentünk. De úgy érzem, hogy most többet kések. Köhögnöm kell. Azt látom, hogy a fehér légzsákon gyűlni kezdenek a pici vörös pontok.
A párnával az arcomon riadok fel. Hogy került ez ide? Próbálok visszaemlékezni az álomra. A barátnőmhöz siettem, de meghaltam útközben. Hát most már a tudatalattim is tudja azt, amit én. Ma találkozom a barátnőmmel, de már semmi sem a régi. Már nem érzem, hogy szeret, és őszintén szólva meg is értem. Utálom magam és nem is értem, miért van velem. Meg csak a gond van vele. Az osztályban is csak cikiznek, mert látják, hogy vele vagyok. De ma vége… sajnos ezt is elrontottam.
A városban biciklizgetek, mert valamivel el kell ütnöm az időt. Addig se agyalok a sok elrontott dolgon. Miért kell ennyire selejtnek lennem? Miért nem találok végre valakit, aki szeret? Ekkor egy kereszteződésben megállok. Úgy érzem már jártam itt, pedig a város ezen részét most építették át. De minden olyan ismerős. Balra nézek és tudom, hogy ott van valami. Valami nagy és fényes. Meglátom az egyik oszlopot és odasétálok. Félek megérinteni. Félek, mert tudom itt valami borzalmas történt. Nagyon fáj. Nem akarom érezni…
Újra magamhoz térek, Mikor aludtam el? Miért fáj mindenem? Oldalra nézek és látom, amint egy szomorú srác néz rám. Fura. Ez én vagyok. Vagyis nem egészen. Ez a srác lehettem volna, ha másképp reagálok. A suliban tényleg jártam logopédusoz, de a többiek nem nevettek ki. Sőt, bátorítottak, mikor jelentkeztem a mesemondó versenyre. Ha nem szerettek volna, soha nem válok versmondóvá. Soha nem kezdek el verseket írni, talán még a gitárt se veszem meg, hogy játsszak rajta. Lehet, hogy apám ellenem volt, de abba a suliba mentem, ahová én akartam. Nehéz volt, de felküzdöttem magam olyan szintre, hogy végül sikerült fősulira jelentkeznem és fel is vettek. A szerelemben soha nem volt szerencsém, de a barátaim mindig segítettek kiemelkedni a magányból. Végül meg találtam azt, akit igazán szeretek, sokat szenvedtem, de megérte. Így lettem az, aki vagyok.
A szemeim elnehezülnek. A srác, aki rám néz, már boldog és a barátai veszik körbe. Élnem kell, hogy azt a sok jót visszaadjam, amit tőlük kaptam. Hallom a mentők szirénáját, ahogy közelednek. Már itt vannak a közelben, ki kell bírnom. Látom, ahogy a szerelmem a srác mellé lép és megfogja a kezét. Élnem kell, mert nélkülem ő is elvész. Túl kell ezt élnem, mert élnem kell. Még annyiszor nem mondtam el neki, mennyire szeretem. Még annyit kell segítenem másoknak, a barátaim számítanak rám. Nem adom fel.
Újabb képszakadás. Vajon megint álmodom és életem egy más pontján vagyok? A fény vakítja a szemem. Hangokat hallok, de nem értem mit mondanak. Majd jött egy éles fájdalom a mellkasomban. Minden erőmet összeszedem és csak egy mondatot ismétlek magamban, amíg lassan tényleg ki nem mondom ezeket a szavakat. A hangom gyenge, a torkom száraz, még érzem a vér ízét a számban, de minden erőmmel ezt suttogom:
– Élnem kell… még élnem kell…