Miért 2?

Miért csak kettőn áll a boldogság?
Kérdezém csak úgy saját magamtól, ezért hát ki más válaszolhatna rá mint becses személyem, ha nem mástól kérdeztem.
Igaz meg is bántam eléggé, mert hamar rájöttem, hogy jobb lett volna mást nyaggatni ilyen léha kérdéssel, hiszen mindenki tudja, egy boldogsághoz legalább két lény szükséges. Lehet ez két személy, vagy egy személy meg egy állat, esetleg egy személy és egy szellemi lény is elegendő kivételes esetekben. Tehát egy meg egy az bizony mindig kettő, így az elején nem is tudtam miért szegeztem ilyen kérdést magamnak. Valamilyen okom volt rá pediglen, egyébként eszem egyik ágába se jutott volna ilyesmit kérdezni.
Gondolkodni kezdtem, szenvedélyesebb pózt véve fel mint Rodin gondolkodó szobrocskája. Igaz, hogy az ilyen pózolás nem az asszony kedvére való, mert veszélyt szimatol, hiszen ő is tudja, hogy a gondolkodó férfiember az egyik legveszélyesebb állat. (Ezért inkább kedveli, ha gondolkodás nélkül csúsztatom kardom vissza a hüvelyébe, amikor egy kis háztáji csetepatéra kerül sor.)
Amint tehát észreveszi, hogy mélyebbre süllyedek gondolataimban azonnal felszínre hoz valamilyen egyszerű, szívélyes kéréssel:
– ne ülj már olyan nyugodtan mint egy kivénhedt bakmajom, eredj a pincébe, hozz fel egy tököt, és pucold meg, ha ebédet akarsz!
Emiatt osztán olyan időpontot választottam, amikor nem állt fenn a veszélye annak, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló felszólítás megzavarja a magasban röpködő, mély gondolataimat.
Röptettem is ezeket a csillagos égig, de azért vigyáztam, nehogy egy fekete lyuk közelébe kerüljenek, mert tudományosan bizonyított, hogy annak eseményhorizontján a szingularitás veszélye leselkedik. Egyedüllétbe süppedve, bizonyára hiába keresném a kettes boldogság kérdésére a választ, ám az is eszembe jutott, hogy talán ott sokkal több esélyem lenne megtalálni, hiszen rengeteg időm lenne ilyesmin törni a fejem.
Meglehet egy ideig boldog is lennék, de mi van akkor, ha az idő ott sem hajlik arra, amerre én szeretném?
Csak telne-múlna felettem hajladozva, és nem lenne senki vagy semmi körülöttem, akire egy kis szeretetet, vagy szerelmet pazaroljak.
Erre szinte nem is jó gondolni! Legalábbis én elképzelni se tudom, hogyan lehet teljesen egyedül élni le az életet, méghozzá boldogan.
Ilyesmire szerintem normális, lábaival földön járó ember képtelen, legalábbis az volt Robinson előtt, és utána is még sokáig, mindaddig míg okos üzletembereknek sikerült felépíteniük egy csábos, virtuális világot.
Egy olyan világot, ahol már nem érvényes az évezredeken keresztül jól bevált kettes boldogság törvénye, boldog lehet ott boldog-boldogtalan egyedüllétbe süppedve egy monitor előtt.
Bizonyára emiatt a virtuális boldogság miatt jött rám a kérdezősködés, mert úgy éreztem, és érzem, hogy sokan ennek a vermébe esnek manapság.
Aki egyszer beleesett, az bizony eléggé nehezen tud szabadulni, főleg ha nincs mellette valaki, aki leszalajtaná a pincébe egy tökös kéréssel. A pincében meg nem csak tök, hanem bor is van, ezért szerintem sokkal jobb hely mint a virtuális világ előkelő vermei.
Nos, akár megértettétek válaszomat, akár nem, én azt kívánom, hogy lábaitokkal a földön tapicskolva legyetek boldogok.
Sajnos a szoborként gondolkodót tovább nem utánozhatom, egyfelől mert görcs állt az oldalamba, másfelől meg amiatt, hogy kapucsapódást hallottam, amitől az villant az eszembe, vajon miért nem mindegy az, hogy olykor vágyom egy távoli nő után, néha meg kívánom a hazaérkező fehérnépet?
De talán jobb lesz, ha erre olyankor válaszolok, amikor összetévesztem a főzőtököt a lopótökkel.