Miért nem nevet a szülőföldem?

Régóta szeretném hallani már a föld nevetését, azt a felszabadult jókedvű nevetést, melyet gyerekkoromban hallottam utoljára. A madarak ugyanúgy dalolnak mint régen, az erdő ugyanúgy susog, a fű zöldül, a virágok nyílnak és majdnem minden a régi, de a föld mégsem nevet.
Szegény, hogy is nevetne, ha egyszer nem csiklandozzák, beszélgetni vele és nevetésre bírni csakis az tudja, aki szereti és értékeli, ezek viszont rendre kihaltak, vagy túl gyengék már ahhoz, hogy hasát csiklandozzák.
Az elgyengült kezek nem bírják már fogni az eke szarvát, hogy vidám gyászbarázdákat húzva a zöld réteken, mint megannyi szorgos kis hangya megbirizgálják a föld hasát nevetésre késztetve a jó öreget. Traktorokkal sem csiklandozzák már, mert azoknak méregdrága ital kell, amire nem futja azoknak, akik még szeretik a földet és tudják, hogy az életet jelenti az ember számára.
Ezt kevesen fogják fel és nagyon kevés ember gondolkodik el azon, hogy mit is eszik és honnan származik éltető eledele.
Minek termelni itthon valamit, hisz tele vannak a szupermarketek mindenféle eledellel, melyek ott teremnek, ahol sosem volt mezőgazdaságra alkalmas terület és íme most van, de annyi, hogy mást is el tudnak látni. Ezek a „zöldségek” és „gyümölcsök” természetesen annyira dúskálnak ásványi anyagokban, vitaminokban, mint egy őserdei bennszülött, aki sosem látott pénzt, dollármilliókban.
Eszik az emberek a földet nem látott zöldségeket, a tyúkot nem látott tojást, a növényi eredetű margarint melynek elkészítési technológiája egy darabig megegyezik a vinilinével (ami egy természetes, növényi eredetű kőolajtermék) és vele nylonparadicsomot, melyeknek se íze se bűze, de mindezek egészségesek, mert a szabvány így írja és akkor ez így igaz.

Ezeket mind kinevetné az itthoni drága föld, ha a sírás ne fojtogatná, így inkább hallgat, nehogy sírását nevetésnek mondják és reklámok segítségével, ezt el is hitessék az emberekkel, mert nagyon hiszékenyek vagyunk.
Szomorú vidámsággal zöldell a föld, az erdők lassú de biztos léptekkel foglalják el a parlagon maradt földeket, ennek örülni is lehet, de szomorkodni is.
Én se tudom, hogy sírjak vagy nevessek, ezért változó a hangulatom. Ha fekete csíkokat látok a zöldben, hiába a gyász színe ez akkor jön, hogy nevessek, ha meg a zöldben pompázó földeket nézem, akkor vidáman szomorú vagyok, de sírni akkor sem tudok, mert mindig remélem, hogy végre más is felismeri e föld szomorúságát és megpróbálja velem együtt megnevettetni.