Minden egy szerelemmel kezdődik, mint minden tündérmese, amely egyszer fájó véget ér. De persze a való életben nincsenek sem tündérek sem mesék. De én ezt akkor még nem tudom, és azon a hideg téli estén ott állok a téren, ahol a karácsonyi árusok már bőszen árulják portékáikat. A levegő megtelik kürtöskalács illattal, és vidám kacagással. Szeretem ezt az illatot, felmelegíti a szívem. Esetlenül állok a forgatag közepén, a sálamat szorosan a nyakam köré tekerem. Vacogok, félek és izgatott vagyok. Számtalan érzelem kavarog benne, a fejem tele megválaszolatlan kérdésekkel. Vajon milyen leszel, hiszen még sosem láttalak!
Győzködöm magam, hogy ennek az egésznek így kell lennie, és nem érhet semmi bántódás. Ez csak egy találkozás, semmi több, ha rosszul sül el, mindketten szépen hazamegyünk. Számolom a másodperceket, szeretném hinni, hogy nem ültettél fel, ám ekkor hirtelen felbukkansz. A pillantásod felperzsel, és én szinte biztos vagyok benne, hogy valahonnan ismerlek. Valahonnan nagyon régről, az idők kezdete előttről. Nem kérdezek sokat, nincs rá szükség. Te sem teszed, csak nézel rám csodálkozó pillantással, mintha először látnád meg önmagad.
Állunk némán az éjszakában, felettünk már ragyognak a csillagok. Ebben a percben a világmindenség értünk dobog. A kerekek forognak, és egy kirakós darabka az óriási mozaikban a helyére kerül. A téren átrobogó szellő fagyos karjaiba zár minket. Egymásra találunk. Aztán beszélgetni kezdünk, és elmeséljük egymásnak az utat, amely összesodort minket. Mesét mondunk, a tündérmesék legszebbikét. Hallgatni szeretném, az idők végezetéig fogni a kezed, és csak hallgatni.
Szeretlek, kétségbeesetten szeretlek. Soha nem tapasztalt boldogság, amit melletted érzek. A szürke táj színessé változik, és én festeni egyre csak festeni szeretnék. Megörökíteni minden együtt töltött percünket. Bezárni valahová az érzést, hogy soha többé ne múljon el. Függővé válok, nélküled már nem létezhetem. Ugyan mi értelme lenne, hiszen a napnál is világosabb, hogy érted születtem! Tudom, hogy te is érzed, hiszen benne van minden pillantásodban, gondolatodban, ki nem mondott szavadban.
Egy nap megváltozik minden. Itt fekszel mellettem, és érzem a bőröd illatát. Magamba szívom, hogy elraktározzam arra az időre, amikor már nem leszel mellettem. Mert ez a pillanat hangos robajjal, fékezhetetlenül, megállíthatatlanul közeledik. Nem mondod, de én megértem anélkül, hogy bármit is megmagyaráznál. A karjaimban tartalak, de már nem vagy mellettem. Valahol messze jársz, távol tőlem. Hiába szaladok, rohanok hogy utolérjelek, hiába kereslek éjszakákon át. Már soha többé nem talállak meg. Az elmúlás savanyú lehelete megmérgezi a lelkemet.
Aztán egyszer csak kisétálsz az életemből, amilyen gyorsan jöttél, olyan gyorsan tovább állsz. Elsétálsz mellettem, mintha sosem ismertél volna. Kín ez, melyet még sosem tapasztaltam, fizikális kín, mely elevenen felfal. Nem tudok lélegezni, mert abban a pillanatban, hogy teleszívom a tüdőm, a veszteség lyukat fúr a mellkasomba.
Éjszakánként ülök az ablakban, és üveges tekintettel bámulom a szemközti lakás narancsfényben villogó reklámtábláját. Ahogy kifújom a cigifüstöt, felidézem a találkozásunk napját. Újra és újra végignézem a filmünket, nem hagyok ki egy másodpercet sem. Miért is tenném, hiszen az álmatlan éjszakáimon rengeteg időm van rá. Amikor a hajnal első sugarai megérintik az arcom, én még mindig könnyezek. Keresem a szavakat, amellyel megfogalmazhatnám ezt a sosem tapasztalt gyötrelmet, de nem jön ki hang a torkomon. A sikoly örökre bennem ragad.
A vonat, amelyre együtt szálltunk fel, már csak velem robogott tovább az ismeretlenbe. Száguld őrült mód, és elképzelni sem tudom, hol áll majd meg. Vajon marad valami a szívemből vagy teljesen felemészti ez a fájdalmas tűz?
Az idő csak telik, de a szívem tovább lángol. Peregnek a napok, a hetek, a hónapok. A tél tavaszba fordul, majd a nyár őszbe. A természet meghalt majd újraéled, de bennem örökre hideg és sötétség marad, foglyul ejt veled egy olyan világ, melyben soha többé nem kel fel a nap. Ott maradunk a téren, egymás szemébe nézve, miközben megvilágít minket a magasan járó hold.
Az évek is tovaszállnak, mégsem hoz megváltást egyetlen másodperc sem. Veled kelek és veled fekszem, és megadom magam annak a hiú ábrándnak, hogy egyszer visszatérsz hozzám. De te nem jössz, soha többé nem jössz vissza. A szüntelenül érted dobbanó szívem azonban szép lassan megszelídül. Pulzálása erőtlen lesz és gyenge, halkan verdes tovább a mellkasomban.
Azóta is minden áldott nap néha kihagy egy ütemet. Még mindig abban bízom, hogy egyszer újra erős lesz, és többé nem suttogja el a neved. Bár már egy ideje nem hiszek a csodákban.
Mikor nézegetem az internetre feltöltött esküvői fotód, elszégyellem magam. Betolakodóvá válok egy olyan világban, ahol már nagyon régen nincsen helyem. Bezárom a képet, és azon tünődöm, vajon eszedbe jutok-e még? De aztán elhessegettem a gondolatot, és felállok a gépemtől. Kimegyek az udvarra és átölelem a felém szaladó lányom. Mélyen magába szívom az illatát, és ekkor eszembe jut, hogy minden egy szerelemmel kezdődik…