Lajoska utálta, hogy Lajoska; Lajos, Lajos, a segged olajos, kántálták sokszor az óvodában társai, főleg a fiúk, utána gonoszul nevettek, Lajoska pedig sírt; a Napkirályt is Lajosnak hívták („Le Roi-Soleil”), Louis, ha úgy tetszik, a nagy; a hagyományokat ápolni kell és tiszteletben tartani, oktatta apja, aki nem tudott ugyan franciául, de úgy tett, mintha tudna, úgy tett, mintha mindent tudna, Lajoska viszont még nagyon kevés ismerettel rendelkezett a világ folyásáról, így elhitte, hogy a kisváros egyetlen hentes és mészárosa mindentudó.
Lajoska azt sem értette, mi az a hagyománytisztelet, bár sejtette, apja mire céloz, hiszen ő is Lajos volt, nagyapja viszont Kornél, dédapja pedig Károly; I. Lajos viszont megteremtette a hagyományt, a tiszteletet kivívta magának hatalmas termetével, combnyi vastagságú karjaival, erőteljes hangjával és meggyőzhetetlenségével, és amikor úgy ítélte, hogy II. Lajos rosszalkodik, beígérte neki, bedarálja a kolbászba, de előtte a csontozó késsel lemetszi a füleit, az orrát, ujjait és a kicsinyke farkát is. Lajoska mindig komolyan vette a fenyegetést, félt apjától, aki egyetlen ütéssel letaglózott egy marhát, két fél disznóval a vállán is gyorsabban haladt, mint ahogyan Lajoska futni tudott.
A fiú nyolcéves sem volt még, amikor meghalt az anyja, akit jelentéktelen szálak fűztek az élethez, férjéhez, Lajoskához, a némaság és boldogtalanság csúnyácska Madonnája volt; éjjelente arról álmodott, hogy férje hasát átszúrja hatalmas szarvával egy megvadult bika, másnaptól végre nyugalom lesz, csönd és béke. I. Lajos nehezen viselte felesége halálát, a heti egyszeri, tíz percig sem tartó szexuális együttlét hiánya is kiborította, néha, ha már nagyon nem bírt magával, este lekapcsolta a villanyt a mészárszékben, az udvar felől résnyire nyitotta az ajtót, a rózsatövekkel szemben, a bámészkodó eperfa bólintására marokra fogta vastag farkát. Utána megkönnyebbülten, ám mégis keserűen ballagott be az egyre elhanyagoltabb állapotban lévő házba, a mosatlan edények, szanaszét dobált ruhák, a kergetőző pormacskák közé, észre sem vette, hogy ő is meghalt, csak idegei, izmai nem akartak tudomást venni erről a tényről, várták a napi egy üveg pálinkát, mely elalvás előtt elzsibbasztotta a mázsásnál is nehezebb testet.
Lajoska betöltötte a tizennyolcat, magas, erős, szemrevaló fiatalember vált belőle, nem szép, ám mégis vonzó, hentes és mészáros lett belőle is, hiába járt apja nyakára Jolánka néni, az osztályfőnöke, hogy írassa gimnáziumba ezt a fiút, mert kivételes tehetsége van a matematikához, I. Lajos eldöntötte, II. Lajos az ő nyomdokain fog járni.
A megemberesedett Lajoska a némaság és boldogtalanság útját járta, összes rejtett agresszióját a szerencsétlen állatokon élte ki, lassan, módszeresen, kíméletlenül ölte meg őket, közben apja fejét látta, hallotta visítani, vonyítani, hörögni, de a hagyományok és a tisztelet erősebb volt mindenféle szándéknál, bármiféle gondolatnál.
Sokáig aludt, már nyolc óra is elmúlt, amikor kikászálódott az ágyból, gyorsan magára kapta ruháit, aztán eszébe jutott, vasárnap van, nem kell rohanni. Csönd volt a házban, apja nyilván a Bibliát olvassa a konyhaasztalnál, mint minden vasárnap, a mise előtt. Minden vasárnap reggel ezzel telt, amióta anyja meghalt; nem beszélgettek soha, legfeljebb munka közben hangzott el néhány szó; emeld feljebb, vágd ketté, daráld le!
Kiment a konyhába, de csak a frissen főzött kávé gőzölgött a koszos alumínium kiöntőben, kinézett az ablakon, de az udvaron sem látta, benézett a fürdőszobába, ott sem találta, elindult lefelé a lépcsőn a mészárszékbe, gyors, határozott mozdulattal nyitotta meg a nehéz faajtót, hogy ne nyikorogjon nagyon. A darálógép darabokra szedve feküdt az asztalon, eszébe jutott, előző nap alig tudták befejezni a munkát vele, kétpercenként leállt, I. Lajos morogva csapott rá, vasárnap az Istené, de muszáj megjavítani, nem várhat hétfőig. Lajoska már számtalanszor látta a régi darálógép darabjait az asztalra pakolva, apjának jó érzéke volt a gépekhez, mindig meg tudta javítani őket, legvégül felállt az asztalra, az utolsó alkatrészt, a hatalmas fémtölcsért, amelybe az apróra szeletelt húsokat dobálták, felülről csúsztatta az örökké éhes gépszörnyeteg torkába.
A gerince mellett szúrta át a húskampó, mely vastag láncokon lógott le a megfeketedett gerendáról, máskor szarvasmarhák, disznók lógtak rajta, most I. Lajos. Még élt, kapkodva vette a levegőt, húsos karjai élettelenül lógtak megnyúlt teste mellett.
– Fiam, kérlek, menj el helyettem a templomba.
– Tudod, hogy én nem járok templomba.
– Tudom, de megkérlek.
– És minek menjek helyetted a templomba?
– A harmadik sorban szoktam ülni, balról, a szélen. Az az én helyem. Csak annyit mondj meg, minden rendben van. Minden rendben van, jól van ez így. Meg fogja hallani. Érteni fogja. Már minden rendben van – II. Lajos bólintott.
– Értem apám. Elmegyek a templomba. De semmi sincs rendben. Semmi. És már nem is lesz.
Lajoska azt sem értette, mi az a hagyománytisztelet, bár sejtette, apja mire céloz, hiszen ő is Lajos volt, nagyapja viszont Kornél, dédapja pedig Károly; I. Lajos viszont megteremtette a hagyományt, a tiszteletet kivívta magának hatalmas termetével, combnyi vastagságú karjaival, erőteljes hangjával és meggyőzhetetlenségével, és amikor úgy ítélte, hogy II. Lajos rosszalkodik, beígérte neki, bedarálja a kolbászba, de előtte a csontozó késsel lemetszi a füleit, az orrát, ujjait és a kicsinyke farkát is. Lajoska mindig komolyan vette a fenyegetést, félt apjától, aki egyetlen ütéssel letaglózott egy marhát, két fél disznóval a vállán is gyorsabban haladt, mint ahogyan Lajoska futni tudott.
A fiú nyolcéves sem volt még, amikor meghalt az anyja, akit jelentéktelen szálak fűztek az élethez, férjéhez, Lajoskához, a némaság és boldogtalanság csúnyácska Madonnája volt; éjjelente arról álmodott, hogy férje hasát átszúrja hatalmas szarvával egy megvadult bika, másnaptól végre nyugalom lesz, csönd és béke. I. Lajos nehezen viselte felesége halálát, a heti egyszeri, tíz percig sem tartó szexuális együttlét hiánya is kiborította, néha, ha már nagyon nem bírt magával, este lekapcsolta a villanyt a mészárszékben, az udvar felől résnyire nyitotta az ajtót, a rózsatövekkel szemben, a bámészkodó eperfa bólintására marokra fogta vastag farkát. Utána megkönnyebbülten, ám mégis keserűen ballagott be az egyre elhanyagoltabb állapotban lévő házba, a mosatlan edények, szanaszét dobált ruhák, a kergetőző pormacskák közé, észre sem vette, hogy ő is meghalt, csak idegei, izmai nem akartak tudomást venni erről a tényről, várták a napi egy üveg pálinkát, mely elalvás előtt elzsibbasztotta a mázsásnál is nehezebb testet.
Lajoska betöltötte a tizennyolcat, magas, erős, szemrevaló fiatalember vált belőle, nem szép, ám mégis vonzó, hentes és mészáros lett belőle is, hiába járt apja nyakára Jolánka néni, az osztályfőnöke, hogy írassa gimnáziumba ezt a fiút, mert kivételes tehetsége van a matematikához, I. Lajos eldöntötte, II. Lajos az ő nyomdokain fog járni.
A megemberesedett Lajoska a némaság és boldogtalanság útját járta, összes rejtett agresszióját a szerencsétlen állatokon élte ki, lassan, módszeresen, kíméletlenül ölte meg őket, közben apja fejét látta, hallotta visítani, vonyítani, hörögni, de a hagyományok és a tisztelet erősebb volt mindenféle szándéknál, bármiféle gondolatnál.
Sokáig aludt, már nyolc óra is elmúlt, amikor kikászálódott az ágyból, gyorsan magára kapta ruháit, aztán eszébe jutott, vasárnap van, nem kell rohanni. Csönd volt a házban, apja nyilván a Bibliát olvassa a konyhaasztalnál, mint minden vasárnap, a mise előtt. Minden vasárnap reggel ezzel telt, amióta anyja meghalt; nem beszélgettek soha, legfeljebb munka közben hangzott el néhány szó; emeld feljebb, vágd ketté, daráld le!
Kiment a konyhába, de csak a frissen főzött kávé gőzölgött a koszos alumínium kiöntőben, kinézett az ablakon, de az udvaron sem látta, benézett a fürdőszobába, ott sem találta, elindult lefelé a lépcsőn a mészárszékbe, gyors, határozott mozdulattal nyitotta meg a nehéz faajtót, hogy ne nyikorogjon nagyon. A darálógép darabokra szedve feküdt az asztalon, eszébe jutott, előző nap alig tudták befejezni a munkát vele, kétpercenként leállt, I. Lajos morogva csapott rá, vasárnap az Istené, de muszáj megjavítani, nem várhat hétfőig. Lajoska már számtalanszor látta a régi darálógép darabjait az asztalra pakolva, apjának jó érzéke volt a gépekhez, mindig meg tudta javítani őket, legvégül felállt az asztalra, az utolsó alkatrészt, a hatalmas fémtölcsért, amelybe az apróra szeletelt húsokat dobálták, felülről csúsztatta az örökké éhes gépszörnyeteg torkába.
A gerince mellett szúrta át a húskampó, mely vastag láncokon lógott le a megfeketedett gerendáról, máskor szarvasmarhák, disznók lógtak rajta, most I. Lajos. Még élt, kapkodva vette a levegőt, húsos karjai élettelenül lógtak megnyúlt teste mellett.
– Fiam, kérlek, menj el helyettem a templomba.
– Tudod, hogy én nem járok templomba.
– Tudom, de megkérlek.
– És minek menjek helyetted a templomba?
– A harmadik sorban szoktam ülni, balról, a szélen. Az az én helyem. Csak annyit mondj meg, minden rendben van. Minden rendben van, jól van ez így. Meg fogja hallani. Érteni fogja. Már minden rendben van – II. Lajos bólintott.
– Értem apám. Elmegyek a templomba. De semmi sincs rendben. Semmi. És már nem is lesz.
10 hozzászólás
Ez egy nagyon tanulságos történet arról, hogy miként befolyásolja a családi háttér és a környezet egy gyermek személyiségének alakulását. Megrázó, egyben figyelemfelkeltő, hatásos, rávilágít a problémára és annak gyökerére.
Kellenek a feltáró novellák, hogy minél ritkábban forduljon elő ilyen vagy ehhez hasonló szörnyűség. Rengeteg van belőlük a világban, de csak kevesen mernek és tudnak írni róla.
Gratulálok, Joc!
Szeretettel: Kankalin
Kankalin, köszönöm!
A sors nem mindenkivel kegyes, nehéz küzdeni, nehéz megváltoztatni azt, ami jut. Többnyire nem sikerül.
Ezekről a felelős művészeknek mindig beszélni kell.
Ölelés:
Joc
Egyetértek az előttem szólóval, valóban sok ilyen szörnyűség van/lehet a világban, bár engem ezek nagyon lehangolnak. Kilátástalan, boldogtalan sorsok/életek. Kicsit olyan, mint a Seres-féle Szomorú vasárnap, melynek hatására állítólag sokan öngyilkosok lettek.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Az ember nem lehet mindig jókedvű, bár jó lenne. Én is azt mondom, az élet tud gyönyörű lenni, csak ritkán vesszük észre, mert mindennel és mindenkivel szemben elégedetlenek vagyunk, megoldásunk viszont ritkán születik, hiszen mindig a másik a hibás.
Azt gondolom, a szeretet harcos, nem pedig elnéző és beletörődő, hiszen csak így juthat egyről a kettőre. Egyelőre csak bámuljuk, hogy a világ egyre rosszabbul működik.
Joc
Maximálisan egyetértek veled. Én se vagyok mindig jókedvű, sőt! Csupán az alkotásról írtam meg a véleményem. Ha nem mozdulok ki, ha nem vagyok nyitott a napsütésre, a virágba borult természetre, arra, hogy van fedél a fejem felett és étel, amit elfogyaszthatok, akkor hajlamos vagyok arra, hogy én is borúsan lássak, mert van miért, de muszáj megerőszakolnunk magunk, hogy örülni tudjunk.
Ami pedig a világban történik, az maga a borzalom.
Szeretettel és egyetértéssel: Rita
Kedves Rita, tényleg pocsék most a világ, bár tegyük hozzá, ez viszonylagos, Dél-Amerika vagy Afrika egyes országaihoz képest még mindig jobb itt. Elégedetlenek vagyunk, jogosan, aztán majd meglátjuk, mi lesz ebből. A világ gyönyörű is tud lenni, muszáj elhinnünk és megélnünk.
Rémesen elkeserítő a történet. Egyszerű emberek a szereplők, túlságosan is egyszerűek. Semmi komplikáció, csupán a magány, amin képtelen bármelyikük felülemelkedni. I.Lajos a zsarnoki látószögén csak azt ismeri el, amit ő tud, sarjadéka sem tehet szert többre, hiszen ha neki megfelel, akkor II. Lajosnak is jó lesz az az élet, amit kijelölt neki. Az apai minta meghatározó. A fiú is bezárkózik és előrevetíti azt az életet, amit az apja is élt…addig.
Remek stílusban megírt novellád nagyon szomorú.
deb
Kedves Deb, köszönöm. Valóban szomorú, úgy tűnik,mintha érzelmek nélkül élnének ezek az emberek, pedig nem, csak sokan képtelenek beszélni az érzelmeikről. A sors sokaknak nem kegyelmez.
Joc
Nyilván vannak érzelmeik, de mivel a minta, az apai minta követése elsődleges a gyermeknél, hát nem ismer mást. Nagyon sok ember ( főleg férfiak) nem beszélnek érzelmekről, mert úgy nevelték őket, hogy az a gyengeség jele. Márpedig ők erősek és mindent kibírnak, ezért aztán tartják a “jó” kis sablont és adják tovább ezt az értelmetlen mintát. Az EQ minimumot sem érik el, gyakran az IQ 100 feletti férfiak és örök életükre boldogtalanságra vannak ítélve. Szomorú ez nagyon.
deb
Kedves Deb!
Teljesen egyetértek. Jelen állapotokban ez még csak romlani fog, mert – mint tudjuk – az apa férfi, az anya nő. Ebben a sorrendben, pedig illene ezt fordítva felsorolni.
Joc