Mindenkinek a maga keresztje 6

Első évek otthon

Nagyon élveztem azt, hogy szabad vagyok, és nincsenek szabályok, nincs Margit néni, aki verekszik, és nincsenek hálótársak, közös zuhanyzások.
Addig játszottam ameddig jólesett, sokszor késő estig.
Ismerkedetem a számomra ismeretlen környezettel.

Egy hosszú parasztházban laktunk, mikor beléptünk a konyhába, kétfelé 1-1 szoba volt.
Az egyikbe a nagybátyám lakott a feleségével, a másik szobában mi aludtunk öten, az anyu, meg az apu.
Ez egy kis 4 x 4 es, alacsony földes szoba volt. Középen szalmazsákos dupla ágy, amiben az anyuval aludtunk négyen lányok.
Az apu külön, a két bátyám együtt, a nagymama meg a konyhában aludt.

Ismerkedtem a szomszéd gyerekekkel, meg a faluval. Apró feladatokkal lettünk megbízva, amik később kötelezővé váltak.
Emlékeszem, nem értem fel az ágyat, mikor ágyaztam, de egyenletesnek, és simának kellett lennie.
Számomra ez nem volt elérhető, ezért a seprű nyelével egyengettem olyanra, amilyen.

Eleinte csak a fiúknak kellett vízért járni, később már nekünk, lányoknak is.
Sokszor volt, amikor nem volt mit enni, a testvéreim eljártak valahová, és mindig gyümölccsel tértek vissza. Ma már tudom, hogy akkor lopni mentek, hogy ne éhezzünk.

Apu napi rendszerességgel részegen jött haza, anyuval sokat veszekedtek, és volt, amikor anyut megverte. Ilyenkor mindig lapulunk és összekuporodva egymáshoz bújtunk.

A nagymamám simogatása, meséi, és a végtelen szeretete, amivel körül vett, némileg kárpótolt mindenért.
Nem igazán emlékszem arra, hogy anyu megölelt volna. A ritka alkalmak, voltak, mikor diafilmvetítés volt. Nagyon szerettem a sok szép képeket, és ahogy anyu olvasott.
Olyankor mindig besötétítettünk, és nagyon vártuk a filmeket.
Emlékszem a Hófehérkére, a Csipkerózsikára, a Csongor és Tünde c diafilmre, és még sok – sok mesefilmre.
Nagyon sok diafilmünk volt. Anyu szinte sosem volt otthon, mindig dolgozott. Később már egyedül is vetíthettünk, a nagyobb testvérem kezelte a gépet.
Televíziónk nem volt. Néha a nagyobb testvéreim esténként eltűntek otthonról, akkor még én nem mehettem. Mindig engedélyt kellett kérniük, és bekéredzkedni valahová filmet nézni.

Volt, amikor nem engedték be őket, ilyenkor ahol leskelődni tudtak valahol az ablaknál, ott nézték a filmet. Ez csak akkor volt kellemetlen, mikor esett az eső.

Amikor elkezdődött az iskola, már nagyon vártam, és szerettem volna mihamarabb megismerni a leendő osztálytársaimat.
Hamar feltaláltam magam az osztályban. Lettek barátaim és mivel jó tanulónak számítottam, a tanárok is kedvesek voltak velem.
Hamar megtanultam sajnos hogy nem minden úgy működik, mint az intézetben.
Mindenkinek van egyforma ruhája, és mindenki egyforma tízórait, és reggelit kap.

Megismertem, milyen az, amikor lenézik az embert, mert sosincs pénze, megtapasztaltam milyen, amikor éhesen fekszem le, és sóvárogva nézni az osztálytársaimat, amikor elővették a szalámis zsemléjüket, és a mosolygós almát, vagy a nagy fürt szőlőt.
Nekem sosem volt szalámi a kenyeremen, a péksüteményt meg nem ismertem, mióta hazajöttem az intézetből. a kakaó, és a kávé, sőt a tej is csak ritkán került az asztalra. A vajat teljesen el is felejtettem.

Ebből adódóan, a rendes csal ládban levő gyerekek hamar elhúzódtak tőlem. Előbb magamba fordultam, visszahúzódó, csendes lettem, később pedig elkezdtem verekedni.
Kiharcoltam magamnak itt is a tekintélyt, de nem pozitív értelemben. Lettek új barátaim, de ők hasonló nyomorban éltek, mint mi, és nem a jó magaviseletükkel tűntek ki.
Viszont továbbra is védelmeztem a gyengébbeket, és nem bírtam továbbra sem a megkülönböztetést. Sokan féltek tőlem, és ezért keresték a barátságomat, viszont olyanok is voltak, akik azért, mert megvédtem őket a többiektől.

Lassan kialakult a végleges baráti köröm. A tanárok nem változtak meg velem szemben, csak amikor néhány gyereket elvertem, akkor hívatták be anyut a suliba.

Ilyenkor anyu mindig azzal fenyegetődzött, hogy ha így folytatom, visszavisz az intézetbe.
Ezt nagyon nem akartam, és visszafogtam magam, de sokáig nem ment.

folyt köv.