Mindenkinek maga keresztje 8

Apróbb örömök

Minden esetre azért, nem csak rossz dolgok történtek velem, bár azok hagytak mélyebb nyomot a lelkemben.
Anyu hangja igen kellemes volt, és nagyon szerettem, mikor nagy ritkán diafilmet vetített nekünk.
A nagymama simogatása, a meséi, (most is könnyezek, és csak szeretettel tudok rá gondolni). Érzelmileg nagyon közel állt hozzám, és a mai napig is itt él bennem.

Nagyon jó tornász voltam, és versenyekre is mentem, de csak olyan versenyekre, ami nem került pénzbe, mert arra nem jutott. Sajnos elvesztem a sport számára, mert nem volt, aki finanszírozta volna a költségeket.

Osztály bulikra sosem mentem, mert szégyelltem, hogy nincs szép ruhám, mint a többieknek. Nyaralni akkor voltam utoljára, mikor az intézetben voltam, csereüdültetésen.
Emlékszem, mikor még mind az öten iskolába jártunk, mennyire irigykedtem az osztálytársamra, mikor tejbegríz volt a vacsora náluk, kakaóval meghintve.
Nálunk zsíros kenyér volt, és vizes cukros kenyér, vagy még az sem.
Nagyon szeretem viszont az üres kenyeret nyáron,és amikor a műút mellett érett a szeder, mindig ott csüngtem az ágon, és ettem az ízletes nagy hamvas szedret, meg a kenyeret.

Valamikor 13 éves koromban először dolgozni is mentem nyáron a Micsurinba, epret szedtem. Azóta sem ettem annyi epret..

De szerettem a zsíros kenyeret papsajttal, meg az édeskés pampuskát (akácvirág). Mikor érett a barack, mindig kiálltunk a kocsiút szélére esténként kéregetni a határból lovas kocsival hazafelé tartó termelőktől barackot.
Volt, aki dobált nekünk, volt, aki nem. Mi meg boldogan szedegettük a finom barackot az út porából.
Idővel nekünk is lett saját televíziónk. Emlékszem mikor meghozták, olyan büszke voltam, hogy nekünk is lesz, és nagyon vártam, hogy megérkezzen.
A bekötőúthoz mentem, nehogy eltévedjenek.
El is tévedtek volna, mert volt a faluban még egy N.F. És tőlünk nem is olyan messze lakott. Majdnem odairányították a falubeliek, mert ők rendes életet éltek, volt pénzük, és rendőr volt a férj. Még szerencse hogy ott voltam.
Még most is cseng a fülemben az egyik utcabeli férfi hangja.

" Nem hiszem, hogy a tiétek, nektek erre nem telik! Apád mindent eliszik."

Hiába mondtam, hogy mégis csak a miénk, nem hittek, de a rendőrtől vissza kellett fordulni.
Nagy volt a boldogság! Nem kellett senkinek sem könyörögni, hogy engedjen be filmet nézni. Volt saját televíziónk!
Mikor a testvéreim elkezdtek dolgozni, jobb lett az anyagi helyzetünk. Volt malacunk is, csirkék, és nyuszik. Apám továbbra is ivott, és sokat voltunk éjjel utcán, rokonoknál.

Még egy pár szót az egyházról szeretnék említeni.
A nagymamám, és az anyukám is nagyon vallásosak voltak, persze mi is jártunk rendszeresen templomba, hittanra. Mikor a nagymama beleesett a spanyol influenzába, és az egész család is.
Egyedül csak én voltam talpon, és gondoztam a családot, irányítással, úgy ahogy ment. A nagymama annyira beteg volt, hogy megkért, hívjak hozzá papot, mert fel akarja venni az utolsó kenetet.
Ma már csak mosolygok, mert szerencsére még sokáig az én édes mamám maradt. Akkor viszont nagyon féltem, hogy meghal.
Elmentem a tiszteletes úrhoz, aki jött, és meggyóntatta a mamát, közben én borogattam a családot, meg adtam mindenkinek, amit kért, és hát mindenki feküdt, lázasak voltak köhögtek, prüszköltek.
A tiszteletes nem szólt, tette a dolgát, és távozott.
A következő héten megjelent egy hatalmas kosárral, ami tele volt mindenféle élelemmel.
Szalámi, kolbász, hús, zsír cukor, tea citrom, meg tartós cikkek.
Akkor már lábadoztak a testvéreim is, meg a mama is, de még nyomták az ágyat. Nem is tudom leírni mit éreztem akkor. Később tudtuk meg, hogy a vasárnapi misén megkérte a hitközösséget, hogy van a faluban egy nagyon szegény család, ahol mindenki beteg, és adakozzanak. Egész meghatódtam, és ezek után, még nagyobb lelkesedéssel mentem vasárnaponként a templomba. Szinte áhítattal ittam a tiszeteletes minden szavát, annyira hálás voltam azért, amit a családért tett.
/Egyébként soha senki nem segített minket anyagilag/.

Folyt. köv.