Mindig…

Olcsó bókokkal kellett volna elcsábítanom. Leporolva valami könnyű kis praktikát, trükköt. De nem, ismét a nehezebb utat választottam, s saját csapdámba hullva estem neki áldozatul. Az évek alatt keményre növesztett páncélom úgy pergett le rólam mint ősszel a sült gesztenye frissem pirított héja, a sarki gesztenyeárus füstös-kormos platniján.
S én ott álltam előtte meztelenül, a héjam, a páncélom nélkül, védtelenül, mint egy sovány parasztgyerek a sorozóbizottság előtt, két kezemmel a tökömet takarva.
De akkor már késő volt. Oda adtam neki magam, ingyen még mielőtt fizethetett volna bármiért is. Ki is használta a lehetőséget, vitt is mindent, mit egy tavaszi áradás, s én ott hagyott kifosztva mint annyian, mit annyiszor már az évek folyamán.
Hányszor fogom még érezni ezt a zuhanást, ezt a sötét utcán kapott pofont, a kifosztottságot, a reményvesztettséget.
Mindig beletalálok. Valami különös képességem van erre, hogy olyan embereket találjak magamnak, akik már túl vannak mindenen, már csak megmosolyognak naivitásomért, hogy felnőttnek látszanak, a felhő nekik csak eső, a szikrázó nyári nap csak kánikula. Már nem őszinték, nem bíznak semmiben, és valóban csak én látok bennük valamit, egyébként tényleg olyan üresek, mint ahogyan azt mondják…