A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.
(Popper Péter)
Egy-két év nappalos munkakör után visszatértem a rendelkező toronyba.
Akkora változás nem történt, hogy a visszatérés problémát okozott volna.
A vonatok ugyanúgy jöttek-mentek, mint azelőtt, legfeljebb annyival többet tudtam, hogy a minket irányítók gondolataiba is beleláttam.
A rendelkező toronyban mindig is szerettem lenni, mert két egyforma nap nem volt.
A Fehérvár Áruház-i szlogen szerint: "Itt mindig történik valami!"
Nem hatalmas dolgokra gondolok, de volt a történések között olyan is, amiből nagy baj keletkezhetett volna. Ha nem vesszük észre időben és főleg, ha nem intézkedünk.
Néha persze a szerencse is besegített.
A torony alatt elhaladó vonatokat, ha éppen nem volt sürgős elintéznivaló, végig szoktuk nézni.
Nemcsak a személyszállító vonatokat, ahol több volt a látnivaló, mert fentről, ahol mi voltunk be lehetett látni az étkezőkocsiba, a hálókocsiba, és nemegyszer láttunk olyasmit, ami felderített bennünket.
A tehervonatok figyelése során pedig számtalan hiányosságot fedeztünk fel, amiről intézkedni kellett.
Egyik délután a nemzetközi gyorsvonat érkezett Budapest felől.
Kinn álltunk a Torony ablakában és néztük nincs-e ismerős a vonaton (az ismerősök integettek is néha). A rendelkező, a táblakezelő és a hangosbemondó, akit közrefogtunk, hadd legyen egy kis öröme.
Amikor a vonat alattunk haladt el, észrevettem, hogy valami a kerekek alól kivágódik és nekilódul a körülbelül 5-6 méterre levő betonkerítésnek.
Mi lehet az? Fentről nem tudtuk megállapítani.
Letelefonáltam a bakternak, hogy menjen oda nézze meg, mit dobtak ki a vonatból.
Megtalálta és bevitte a bódéba. Láttuk, hogy nehezen cipeli.
Amíg nem telefonált, járt az agyunk: mi lehet az? Mondja Jucika, hogy biztos aranytömb, mert ő már hallott olyat, hogy a vámosok elől kidobták a vonatból.
Kinevettük. Igazunk volt.
Csengett a telefon. Miska bácsi, a bakter újságolja, hogy nagy baj van, mert egy
25-30 cm-es síndarabot talált.
Na, Jézus Máriám!
Megáll minden!
Szaladj oda nézd meg honnan hiányzik.
Az ablakból lestük, amint megtalálta a kitört síndarab helyét. Mutatta, amit jobban szemügyre véve mi is láttunk, hogy a vonat alatt eltörött a sín, és egy darab kivágódott.
Azonnal hívtam a pályamestert, és közöltem vele mi történt.
Rövidesen oda is ért az adjuntánsával és azt láttuk, hogy nagyon vakarja a fejét.
Felhívott telefonon és közölte, hogy nem közlekedhet a vágányon semmi, amíg meg nem javítják.
Gondoltuk mi is, de nem hagytam vicc nélkül.
Miért ne mehetnénk rajta? A gyors is átszáguldott rajta százzal. Elértette.
Ügyesek voltak, mert egy órán belül a hiányt pótolták.
Hegesztettek, köszörültek és jobb lett mint előtte volt (mert ami előtte volt az eltörött!)
Egy nappalos szolgálatunkban a gépkísérő a tartalék mozdonnyal lejött a szerelvénytároló vágányra, hogy a délutáni vonat szerelvényét felhúzza a személypályaudvarra.
Már egy fél órája lenn volt. Vártuk, mikor kéri az engedélyt a visszahúzásra, de nem jelentkezett.
Amikor nagy nehezen előkerült elmondta, hogy mi történt.
A személyszállító szerelvény kocsiinak víztartályát itt a tárolón szokták feltölteni.
Ezt a műveletet a kocsivizsgálókhoz tartozó dolgozó szokta elvégezni.
Most is töltötte a szerelvényt. A csapról hosszú slagot csatlakoztatott a kocsira és engedte a vizet. Tapasztalatból tudta, hogy mennyi idő alatt telik meg a kocsi víztartálya. De most nem így történt.
Már szidta magában, vagy még hangosan is a kocsi telhetetlenségét, mert csak nem akart a víz kicsordulni, ami azt jelentette volna, hogy a tartály megtelt.
Ugyanebben az időben a tároló vágányon tartózkodott egy víztöltő ember, akit a fűtőházból küldtek le a tárolóra, azért, hogy a személyszállító kocsikból engedje le a vizet, mert a meteorológia erős fagyot jelzett és ha a víz a kocsiban marad, befagy.
Ez is érthető.
De a két ember nem tudott egymásról.
A szerelvény egyik oldalán a víztöltő káromkodott, hogy soha nem telik meg a tartály, a szerelvény másik oldalán pedig a vizet leeresztő mérgelődött, hogy mennyi vizet engedtek ebbe a rohadt kocsiba, hogy nem akar belőle kifogyni.
A gépkísérő vette észre, hogy mit művelnek, mert különben még ma is a vizet engednék.
Utána aztán együtt szidták a főnöküket, aki nem szervezte meg kellőképpen ezt a műveletet.
A Torony ablakával szemben, a Tihanyi Árpád úton is mindig volt látnivaló.
Egy csendes hajnalon arra riadtunk, hogy egy autós nem tudta bevenni az utca végén a kanyart. Felszaladt az útpadkára, áttörte a védőkorlátot és a híd lába állította meg.
A kocsiban a férj a feleség és két kislánygyermek volt.
A férfi és a nő még a kocsiból kiszállva is szidták egymást. Valószínű, hogy már a kocsiban is ez volt, ez okozta a balesetet.
Hívtuk a mentőket, ők meg a rendőröket. Nem történt súlyosabb sérülés. A helyszínen el lettek látva. De a kocsit daruval vitték el.
Éjszakai szolgálatban a hajnali órák csendesek szoktak lenni.
Táblás voltam és semmi munka nem lévén, keresztrejtvényt fejtettem.
A rendelkező a másik asztalra borulva pihentette a szemeit.
Nem mindig szokott ő sem aludni. Volt, amikor kiállt az ablakba és nézegette a késői illetve a korai járókelőket. Akkor még a repülő-híd meg volt a torony mellett (az aluljáró viszont még nem) és a két városrész között nagyon sokan közlekedtek rajta.
Néha meglepett a kollégám egy-egy kijelentésével.
Lesett ki az ablakon és minden átmenet nélkül azt mondja, hogy: fél négy!
Persze. Lehet, hogy előtte rápislantott az órára, de azt mondja, onnan tudja, mert a patkány most megy át az úton a ruszki laktanyából a cukrászüzembe.
Igazat adtam neki, mert hiszen az állatoknak jól járó órájuk van, tudják mikor éhesek, mikor kell kelni, mikor lefeküdni. Ráhagytam, hogy ő már számtalanszor megfigyelte, hogy ez a patkány fél négykor járja ezt az utat.
Egy ilyen csendes hajnalon történt, hogy nézegetek kifelé az ablakon és látom, hogy a cukrászüzemben furcsa fény villog. Mondom a kollégámnak hogy nézze meg ő is, mi lehet az. Azt mondja lidércfény. Menj a fenébe!
Jó fantáziád van, de itt más eset forog fenn, hogy rendőr nyelven fejezzem ki magamat.
Méghozzá, meggyőződésem szerint a cukrászüzemben tűz van.
Pár perc múlva mindegyikünknek ez volt a véleménye.
Hívtam a rendőrséget. Azért a rendőrséget, mert a toronyban csak vasútüzemi telefon volt, amin a tűzoltókat nem lehetett hívni, de a rendőr ügyeletest igen.
Nagy nehezen megértette, először azt, hogy ki vagyok, később azt is, hogy honnan, végül pedig azt is, hogy miért őket hívom a tűzhöz.
Zöld ágra vergődtünk és 15-20 perc múlva megérkeztek a rendőrök is és a tűzoltók is.
De nem tudtak bemenni.
Végül egy tűzoltó, gondolom tapasztalták, hogy tényleg tűz van odabenn, bemászott a kerítésen, betörte az ablaküveget és eloltották a tüzet.
A hangosbemondónkat leküldtük, hogy tudósítson bennünket a fejleményekről.
Amikor visszajött elmesélte, hogy a tűzoltók azt állapították meg, hogy valamit a tűzhelyen felejtettek. A tűzhelyet nem kapcsolták ki és a rajta levő edényben lévő massza kifolyt a padlóra, amit szépen meggyújtott.
Közben a rendőrök előkerítették az üzem vezetőnőjét is.
Ez a történet úgy lehetne kerek, hogy a cukrászüzem vezetője megköszöni nekünk, hogy értesítettük a tűzoltókat és nem hagytuk az üzemet teljesen leégni.
Nem így történt.
Az üzemvezető soha nem tudta volna meg, hogy ki mentette meg a munkahelyét, ha ennek érdekében nem teszünk néhány lépést.
Azt még nem mondtam, hogy ebből a cukrász üzemből szoktunk a hangosbemondóval hozatni nappalos szolgálatunkban finom süteményeket.
Az eset utáni nappalos szolgálatunkban, mielőtt a hangosbemondót átküldtük süteményért, a lelkére kötöttük, hogy az üzemvezetővel okvetlenül beszéljen és mondja el neki, amit ő valószínű nem tud, hogy mi mentettük meg a cukrászüzemet a tűztől.
Vártuk a fejleményeket.
A siker azt bizonyította, hogy "néma gyereknek….".
A vezetőnő tényleg nem tudta, pedig a rendőrnek bemutatkoztam, de nem adta tovább.
A lényeg az, hogy a hangosbemondó kislány hatalmas csomaggal érkezett vissza, ami tele volt finomabbnál finomabb süteménnyel.
És persze, nem kellett érte fizetni.
Jó tett helyébe, nagyon sok süteményt ettünk.
6 hozzászólás
Úgy vélem sok minden történhetett annyi sok év alatt,csak azon tűnődöm, hogy tudtad mindet észbe tartani. Bizonyára már akkor jegyzeteltél, hogy később regényt írhass, vagy tévedek? Üdv. István
Érdekes, amit felvetettél és azt mondhatom, hogy – idős korodban majd tapasztalhatod -, ami régen történt az elevenen jelenik, meg (persze, ki lehet színezni), de ami tegnap történt, az egy kicsit bajos.
Köszönöm, hogy olvastál. Üdv.: István
Egészségetekre a finom sütit kedves István !
Én is nagyon sok mindenre emlékszem, ahogy idősödöm, bevillannak régi képek, régi szép
történetek.
Nagyon tetszett írásod:)
Kellemes ünnepeket kívánok 🙂
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu! Örülök, hogy olvastad és tetszett az írásom. A süteményt azóta is szeretem.
Sőt meg kellett tanulnom sütni, mert a feleségem 7 éve parkinsonos és már nem tud gyúrni, sodorni.
Én is kellemes ünnepeket kívánok. Szeretettel. István
Kedves István!
Nekem is az jutott eszembe, még mielőtt a hozzászólásokat olvastam volna, hogy ennek az Istvánnak hogy jutnak eszébe a korabeli időben történtek, azt hittem, Te is naplót vezettél, mint én. Ezért aztán nekem könnyebb a dolgom, mert bár a naplót általában csak rövidre-szabva írják, de a részleteket már elindítja az ember emlékező tehetsége.
Neked már annyi élményed ide is felkerült, kanyaríthatsz majd belőle egyszer egy kötetet, s kiadod a fölösleges pénzedből. (Rosszmájúság tőlem igaz, ez a végszó, de kívánom, hogy úgy legyen.)
Én is kellemes ünnepeket kívánok szeretettel: Kata
Örülök, Kata, hogy itt jártál. A kívánságod nagyon jó lenne, ha teljesülne, mert a mostani felesleges pénzem, erre nem lenne elég.
Az az igazság, hogy annyi minden történt velem, hogy nem értem rá naplót írni, pedig abból még egy két éven át írogathatnám a történeteimet.
Én is nagy szeretettel kívánok kellemes ünnepet: István