"Minek nevezzelek…?"

“Minek nevezzelek?”

Sándorom, drága Sándorom, az utóbbi időben, közeledve születésed bicentenáriumához, sokszor jársz az eszemben!

Gyönyörű versedben írtad:

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”

Pest, 1847. január 1.

Ha valóban elsodort a sors Szibériába, s Barguzinban megkísértettek az újabb szerelmek, az ottani nők, hogy tudtad felejteni Juliskádat? A testi szerelem mindent tarolt? Mert ha így volt, akkor a szabadság, a szerelem szabadsága mindenekfelett uralkodó erő, és nem más, mint tulajdonképpen rabság?

Hogy élhetted át, hogy szenvedted meg, hogy jutottál el könnyezve, netán magad átkozva, valamiféle katarzishoz? A te költői zseniséged kellene ahhoz is, hogy válaszolni tudjunk erre.

Nem tudom miért, de József Attila alább idézett, egyik gyönyörű, és szerintem talányos verse esetleg segíthet a te feltételezett katarzisod átélésében. Íme:

József Attila: MINT A MEZŐN…

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben –
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne. 1936. nov.

„A kívánságát már észre se venném, ha szeretne.”

Nem tudjuk, szembe néztél-e önmagaddal, ha önmagad erkölcsi tükrébe néztél. Gondoltál-e arra, hogy
tetted megismerve – már hogy végül is hűtlen lettél a te istenített Juliskádhoz – nem adtál-e mintát, akarva, nem akarva, felmentést a kedvesüket fájva vagy könnyedén elhagyó férfinépnek?

Hús-vér ember voltál, nemcsak a lelki, de a testi szerelem megszállottja is. Távol áll tőlem, hogy ezért elítéljelek. A te nagyságod számomra költői teljesítményedben és nem – feltételezett, de nem megengedett – gyarló férfi voltodban van.

S befejezésül álljon itt egy rövid versed, melyet szülőfalumban írtál. Íme:

Petőfi Sándor: ODANÉZZETEK!

Csatára iramlik a fergeteg;
Paripája a szél, a nyargaló,
Kezében a felleg a lobogó,
Amelynek villám a nyele.
Vágtat vele, vágtat vele
Csatára, csatára…
Mint harsog trombitája,
A mennydörgés!

– – – – – – – –

Oh fergeteg,
Ki a tornyokat
Eldöntögeted,
Kinek kezében kiszakad
A tölgy a bérc kebelébül,
Hol századok óta vénül,
Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod
Az emberi szívbül a bánatot – –

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Szalki Bernáth Attila