Molnárka

Mindannyian így hívtuk: Molnárka. Ő volt a kicsi, a dédelgetni való, a folyton ágyban fekvő örök gyerek, hosszú, vézna testtel. Haja kuszán csúszkált a párnán, szemei messzi révedve ragyogtak, sápadt, vékony arcán gyakran ragadt a tekintetem.
Azt mesélték, szülés közben „baj érte”, így lett ilyenné, de mi már így szerettük.

Néném szemét akkoriban sokszor láttam fényleni, és jól ismertem, mit rejt mindannyiunk elől, amikor hirtelen elfordul, és sebtiben törölközik. S mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban már mosolygott, gyengéden átölelte, felhúzta a lányka testét, hogy megetesse, egyetlen mozdulatán sem látszott, nyűg lenne számára bármi is.
… és Molnárka gagyogott, válaszolt, csak a nénémnek kivehetően, ha meg nem tetszett valami, hát nyöszörgött, hadonászott, néha sírt is. Ilyenkor bennünket, kíváncsi gyerekeket, kiparancsolt, menjünk játszani. Akartuk is, nem is, de nem mertünk ellenkezni.
A nagy játszhatnékot mégis áttörte a zokogása, elcsukló hangja, ahogy kérleli az Istent, tegyen valamit, gyógyítsa meg a gyerekét vagy vegye el…
Néha közénk telepedett, mint valami tyúkanyó, és elmesélte, Marika átkarolta a nyakát, magához húzta, valamit elnyújtva belesikongott a fülébe, és hagyta, hogy felemelje, és szófogadóan belepisilt a bilijébe.
Emlékszem, amikor gyönyörű lányosan felöltöztette, fehér szalagot kötött a fekete, fonott hajába, és mi körbeültük, megdicsértük, mennyire szép. Csukladozva nevetett, a takaróhoz csapkodta a karját, s mikor közelebb hajoltunk hozzá, esetlenül végigsimította az arcunkat.
Molnárkának mindent szabad volt.
Ma is jól emlékszem a képre, ami már a kórházban készült róla. Oldalra hajtott fejjel mosolygott, valahogy úgy, mint mikor körbeülve örültük. Folyton vártam, mikor hozzák már haza, de hiába. Túl kicsinek tartottak, hogy elmondják, sosem látom viszont. Nem tudhattam, mikor temették, csak azt, hogy a szegényes vaságy, amin feküdt, árválkodott nélküle.